Jánossy Zsuzsanna cikke

Április 16-ra hivatalos voltam a Kiskunhalasi Thorma János Múzeumba Végső István Gettóélet ‘44 című könyvének bemutatójára. A téma személyesen is mélyen érint, ezért mindenképp úgy szerveztem a heti programomat, hogy ezt az alkalmat el ne mulasszam. Mindaz, amit eddig tudtam, olvastam, tanulmányoztam, filmekben láttam a II. Világháború alatt elkövetett zsidótlanításról, ezúttal egy történelem órán elevenedett meg előttem. 

A szerző a globális szintű gettósításról is beszélt, ami az egész Európát átfogta 1938-1945 között. A bemutatott könyv a Magyarországon megvalósult náci típusú gettósításról szól. Elmondta, hogy a magyarországi gettósítás eleinte némileg eltér az Európában elterjedt megoldásoktól, ám az 1944 tavaszán ideérkező náci zsidótlanító tanácsadók már öt-hat év tapasztalatával vágtak bele Európa egyik legnagyobb zsidó közösségének kifosztásába és kiirtásába. Ennek megoldása kapcsán számos pártra, mozgalomra, politikusra, társadalmi szervezetre tudtak támaszkodni. A magyarországi vidéki gettók Európa “gyors” történetű kényszerlakhelyei lettek, azonban a mai napig nem lehet teljes képet bemutatni róluk, mivel hiányoznak az átfogó történeti munkák. Végső írásában lehetőség szerint meg akarja határozni magyar és nemzetközi példák bevonásával a magyarországi gettó típusokat miszerint vannak nyitott gettók, csillagos házak és a leginkább jellemző zárt gettó típusok.

Mivel a kutatása elsősorban magyar területekre terjed ki, csak tömören ír az erdélyi, kárpátaljai – véleménye szerint a többi országrésztől látványosan eltérő – keleti kis gettó típusokról. A szerző könyvének megírásában az volt a célja, hogy bemutassa a magyarországi gettósítást, illetve szubjektív módon kiemelt települések ilyen típusú kényszerlakhelyeinek történetét. Ezeket leginkább példákon keresztül vázolja fel, amelyek a magyarországi zsidóság egy helyre “tömörítésének” főbb jellemzői a kezdeti folyamatokban. Tanulmányában több magyarországi gettóval is foglalkozik majd, de egy fejezetben kiemelten a következőkről ír: Bácsalmás, Bonyhád, Gyula, Kiskőrös, Ózd, Sopron, Szekszárd. Itt és más fejezetekben igyekszik a többi gettóval összevetni a kényszerlakhelyek történetét és jellemzőiket. A téma feltárásával a helyi befolyásos szereplők és azok intézkedései is megjelennek: közigazgatási szervek, a kollaboráció, az utcák, épületek kijelölése, a kijárási tilalom, az elhatárolás módjai, a tiltakozások, az embermentések, a mentesítések, a nyilaskeresztesek, az egyházak és konvertiták.

A munkaszolgálat ügyeinek egymásra hatása sűríti össze a lezajló eseményeket. A szerző igyekezett figyelembe venni a helyenként igen szűk magyar kutatásra, publikációkra épülő, nemzetközi narratívákat összesűrítő, különböző ismertebb szakirodalmi munkákat, de néhány új saját forrást, a gettósítás kapcsán írt kutatásai anyagát is felhasználta. A kötet háttérmunkája több éves áldozatos kutatási folyamat eredménye. A könyvben megtalálható adatok a Magyar Nemzeti Levéltár, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Budapest Főváros Levéltára és további, az országban fellelhető nemzeti és egyházi levéltárak, könyvtárak irat- és filmkészletének a feldolgozása. Magyarországon 2001 óta április 16-a a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja. 1944-ben ezen a napon kezdődött meg a gettósítás Északkelet-Magyarországon és Kárpátalján. Ennek következtében közel 600000 ember került 221 gettóba, majd a munka- és haláltáborokba. Végső István (Kiskunhalas, 1979) magyar történész, kulturális rendezvényszervező, közösségfejlesztő mentor, segédlevéltáros a zsidótlanítás embertelen eljárásairól legújabban publikált kötetének bemutató eseményét szülővárosában a Holokauszt Emléknapján tartotta meg.