Murányi Zita könyvajánlója

A 2022-ben Nobel-díjjal kitüntetett, francia írónő két kisregényében, az Egyszerű szenvedélyben és A fiúban a szerelem és a testiség női megélésének feltárására vállalkozik. A naplószerű gondolatfolyamok élveboncolásnak is beillenek. Az emlékek sodró erejű írásművé állnak össze, mely szerzőjüket is segíti a múlt újraélésében, sőt legitimálja a történteket, ahogy arra az A fiú mottója is rávilágít: „Míg meg nem írom a dolgokat, nem jutnak el a végkifejletig, csupán megéltem őket.“

A két kisregényt összefűző A. két különböző férfi, az első A. egy kelet-európai, nős diplomata, akinek az ötvenegy éves Ernaux szeretőjévé válik, a másik A. egy nála harminc évvel fiatalabb egyetemista, aki mellett rövid időre egyszerre lehet örökéletű és halott, mint álombéli anyja, hiszen minden vele közösen megélt emlék puszta ismétlődéssé degradálódik. A testét is úgy járja át Jim Morrison hangja, mint egykoron. „Úgy éreztem, hogy tizennyolc éves korom óta, sohasem keltem ki az ágyból, ugyanaz az ágy volt, csak éppen különböző helyeken…“ Ez a kapcsolódás a folyamatos újraélések folytán képes magát az életet is palimpszesztté változtatni. Ernaux-nál a vágy nem romantikus, hanem mechanikus, ismétlődő és identitás romboló.

A fiú-t tömörsége emeli költői magaslatokba és furcsa mód a történet befejezése és a szakítás ideje is egybeesik. Ernaux már az Egyszerű szenvedélyben is utal rá, hogy a férfiak mint egy-egy potenciális könyv vagy történet jelennek meg az életében. Az annyi fájdalmat okozó, nős, diplomata A.-t is csak úgy sikerül legyőznie, hogy kijátssza, szembemenve a férfi kijelentésével: „rólam nem fogsz könyvet írni“. Így aztán nem is róla ír, az én-t felszámoló örökös várakozás és vágyakozás élményéről, amit a férfitől kapott. 

Aki még nem ismeri Ernaux őszinteségét, a regényt nyitó, pornófilmes felütés gyomorba is öklözheti, itt azonban fontos funkciója van. Ernaux azt szeretné, ha az írás ugyanúgy felfüggesztené az erkölcsi ítélkezést, ahogy a nemi aktus látványa a televízióban. 

Ahogy egy felnőttfilmben a kamera, a regényben a várakozás tárgyiasítja a nőt, a főhős szinte eggyé válik a férfi örömére vásárolt rúzzsal, és az új ruhákkal, amiket a másik, ha percekig lát, utána úgyis letépi róla. A férfi érzéseiről sincsenek pontos fogalmai, a külseje sem írható le, hisz akkor beazonosíthatóvá válna, meg kell elégedjünk annyival, hogy Alain Delonhoz hasonlít. „Néha eltöprengtem azon, mit is jelentenek számára ezek a szeretkezéssel töltött délutánok. Talán semmi mást, csak éppen ennyit, szeretkezni.“.

A magasrendű vagy halálos vágyakozás az életösztönt is képes negligálni. A főhős többször fantáziál életét követelő balesetekről, majd a szakítás pillanatában már az AIDS-szel is megelégedne, ha a férfitől kapta el a vírust.

Ha már férfiak, Ernaux fiai sem ússzák meg a regénybeöntést, őket a biztonság érdekében éppúgy oda lehet képzelni valahová, ahogy a folyton távollévő A.-t, hiszen, ha tudjuk hol van, felesleges folyton miatta aggódni. 

Míg az Egyszerű szenvedélyben ő maga próbálja a múlt berögzött, szinte már ceremoniális eseményeinek ismétlésével, újrateremteni a múltat, az A fiúban, mintha éppen az újraélt ismétlődések zavarnák. Nem véletlenül nevezik mindkét férfit A.-nak. A teremtés koronái mellékszereplők, a visszaemlékezés aktusának eszközei, múzsák, akik tudtukon kívül képesek Ernauxt és minket is közelebb hozni a világhoz. Ahol, ismerve a férfiakat, még az sem kizárt, hogy Ádám harapott az almába, csak Évára fogta.

Annie Ernaux 1940-ben született Normandiában. A kortárs francia irodalom egyik legjelentősebb alkotója, több mint húsz regény és önéletrajzi mű szerzője, az irodalmi Nobel-díj (2022) birtokosa.

Magvető Kiadó, Budapest 2024