Lelkes Viktória cikke

Valkó László Munkácsy Mihály-díjas festőművész 80. születésnapja alkalmából rendezett kiállításának megnyitójára voltam hivatalos április 15-én. A meghívás, őszintén, meglepett, hiszen a művészet ezen ága áll talán a legtávolabb tőlem. Mikor megláttam a kiállított műveket rögtön éreztem, hogy ez nem egy szokványos tárlat lesz, sokkal inkább egy olyan tér, ahol az ember nem tud csak úgy végigsétálni a képek előtt. Meg kell állni, nézni, és közben valahogy elkezdenek dolgozni bennünk az érzések.

Az első benyomásom az volt, hogy egyszerre nyugtalanító és mégis ismerős ez az egész világ. Mintha nem konkrét történeteket látnék, hanem valami közös múlt darabjait, amikhez mindenkinek lehet valamilyen kapcsolódása. Több képen az emberi alak magára maradva jelenik meg. Ott vannak egymás közelében, mégis elszakítva egymástól. Nemcsak fizikailag. Nekem ez nagyon erősen szólt arról, hogy mit jelent együtt élni egy olyan történelem után, ami közösségeket tört szét. Valahol ebben jelenik meg a pécsi zsidóság története is. Nem úgy, hogy elmeséli, mi történt, hanem inkább érzésekben, hangulatokban. A karcolt felületek, az elhagyott házak, a rétegek egymáson, ezek mind valami hiányt hordoznak. Olyasmit, ami már nincs itt, de mégsem tűnt el teljesen. Ott maradt a városban, a közösségben és a közös emlékezetben is.

Volt olyan kép, ami előtt egyszerűen csak álltam, és nem nagyon akartam tovább menni. Csend lett körülötte. És nem az a kínos csend, hanem az, amikor az ember egy kicsit elgondolkodik. Ami külön érdekes számomra, hogy Valkó László mennyire saját világot épített fel az évek során. Látszik, hogy sokszor fotóból indul ki, de aztán teljesen átdolgozza: karcol, ráfest, torzít. Ettől lesznek ezek a képek olyanok, mintha egyszerre lennének múltbeliek és nagyon is jelenidejűek. Nem vagyok képzőművész vagy festőművész, és nem is értek igazán hozzá. De pont ezért tudom mondani, hogy Valkó képei működnek. Nem kell hozzájuk tudás, hogy hatással legyenek. Egyszerűen megszólítanak, kortól függetlenül. Jó volt látni azt is, hogy mások is hasonlóan reagálnak. Megállnak, néznek, nem sietnek. Valahogy közös élménnyé vált ettől az egész.

Azt hiszem, a szervezetünk elég pontosan jelzi, mikor telítődünk túl ingerrel, érzésekkel, mindennel. Én hajlamos vagyok a gyertya minden végét égetni, és sokszor elszalad velem a ló. Most viszont mintha a testem szólt volna azzal, hogy két napja gyakorlatilag nincs hangom. Ez a kényszerű lelassulás, ami egy kicsit kiszakított a mindennapokból, talán pont jókor jött. Valahogy ehhez kapcsolódott ez a kiállítás is. Nekem nem arról szólt, hogy megértsem a képeket, hanem inkább arról, hogy megálljak egy kicsit.

És ez kétségtelenül működött.

A kiállít időtartamáról itt olvashatsz