Kozák Vanessza interjúja

Újrakezdés. A veszteségeinkkel való együttélés. Annak a megtanulása, hogyan találhatunk vissza önmagunkhoz egy trauma után. Lelkes Viktória Lélegezz velem című regénye ezekkel a nehéz, mégis mindannyiunk számára ismerős kérdésekkel foglalkozik. A történet szereplői a múlt sebeivel és saját démonaikkal küzdenek, miközben próbálnak kapaszkodót találni és újra a felszínre emelkedni. A szerzővel a Könyvhéten, a Helma Kiadó standjánál találkoztam, ahol az írásról, a regény születéséről, a gyász és a traumafeldolgozás témájáról, valamint az egészségügyi hivatás mindennapjairól beszélgettünk.

Kozák Vanessza: Az írás öröm vagy munka számodra?

Lelkes Viktória: Egyértelműen öröm. Nem tudok rá munkaként tekinteni, még ha fizetést is kapok érte. 

Kozák Vanessza: A könyvhét alapján nagyon pezsgőnek tűnik a könyves szakma. Ez mennyire tükrözi a valóságot? Mennyire magányos valójában az írói pálya?

Lelkes Viktória: A könyvhéthez hasonló rendezvények alapján valóban nagyon pezsgőnek tűnik a könyves szakma, és ez részben igaz is. Szerencsére a magyar irodalmi közeg tele van tehetséges szerzőkkel. Ugyanakkor az olvasók gyakran csak a kész művet látják, ezért könnyen kialakulhat egyfajta távolság író és olvasó között. Éppen ezért tartom fontosnak az olyan eseményeket, mint a Könyvhét, mert lehetőséget adnak a személyes találkozásra. Bár ma már a közösségi média szinte elengedhetetlen része az írói létnek, és sok szempontból megkönnyíti a kapcsolattartást, én mégis a közvetlen beszélgetéseket szeretem a legjobban. Egy dedikálás vagy egy személyes találkozás során egészen más kapcsolat tud kialakulni az olvasókkal.

Ami az írói pálya magányosságát illeti, szerintem ez nagyon emberfüggő. Én alapvetően extrovertált vagyok, szeretek emberekkel beszélgetni, könnyen kapcsolódom másokhoz, ez elég jól jön például az interjúknál, amiket készítek. Persze vannak időszakok, amikor tudatosan visszavonulok egy kicsit, mert túl sok az inger vagy a zaj. Ilyenkor viszont gyorsabban és hatékonyabban dolgozom, de ezt a visszavonulást sem magányként élem meg, inkább az alkotófolyamat természetes részének tartom.

Kozák Vanessza: A Lélegezz velem egyik központi témája az újrakezdés. Hogyan lehet optimistának maradni egy veszteség vagy trauma után? A főszereplő hogyan próbál megküzdeni a gyásszal és a saját démonaival?

Lelkes Viktória: Azt gondolom, hogy erre nincs egyetlen jó válasz vagy általánosan működő stratégia. A Lélegezz velem történetében megjelenő veszteségek és traumák részben saját tapasztalatokból, részben pedig egészségügyben dolgozó kollégáim történeteiből táplálkoznak. Éppen ezért nem szeretnék tanácsokat adni arra, hogyan lehet feldolgozni egy traumát, mert minden ember másképp éli meg a veszteséget. A pandémia időszakában azonban én is megtanultam valamit. Ahhoz, hogy másnap újra munkába tudjak állni, valahogy le kellett tennem az adott nap történéseit és veszteségeit. Ez persze nem mindig sikerült. Vannak történetek, amelyeket az ember hazavisz magával, és vannak emlékek, amelyek évek múltán is vele maradnak. A regény egyik fontos üzenete éppen az, hogy a traumák nem tűnnek el attól, hogy nem beszélünk róluk. A járvány alatt és azt követően sok egészségügyi dolgozó nem kapott megfelelő mentális támogatást, és ennek a következményei ma is láthatók. Talán az optimizmus sem azt jelenti, hogy elfelejtjük a veszteségeinket. Inkább azt, hogy megtanulunk együtt élni velük, és a fájdalom ellenére is képesek vagyunk továbbmenni.

Kozák Vanessza:A történet fontos helyszíne az intenzív osztály. Egy ilyen munkában megőrizni a lelki nyugalmat nagyon nehéz. Miért tartottad fontosnak, hogy a gyász és a traumafeldolgozás története egy intenzív osztályon játszódjon? 

Lelkes Viktória: Az intenzív osztály az a tér, ahol az élet és a halál nap mint nap találkozik, ahol az emberek a legsebezhetőbb állapotukban vannak, és ahol a veszteség lehetősége állandóan jelen van. Éppen ezért különösen alkalmas arra, hogy a gyászról és a trauma feldolgozásáról meséljek. A kórház dolgozói sokszor nemcsak a saját fájdalmaikkal küzdenek, hanem mások veszteségeinek is tanúi. Meg kell tanulniuk együtt élni azokkal a történetekkel, amelyeket nem tudnak megváltoztatni, miközben másnap újra be kell lépniük ugyanazon az ajtón, és újra segíteniük kell. A regény szereplői is ilyen emberek. Mindketten hordoznak magukban múltbeli sebeket, és miközben mások életéért harcolnak, kénytelenek szembenézni a saját gyászukkal is. Számomra az volt az egyik legfontosabb kérdés, hogy vajon hogyan lehet gyógyítani másokat, amikor az ember maga sem gyógyult még meg teljesen.

Kozák Vanessza: Mennyire nehéz feldolgozni, ha naponta szembesül az ember a halállal, a saját gyászát?

Lelkes Viktória: Nagyon nehéz. Azt hiszem, minden egészségügyi dolgozónak vannak olyan esetei, amelyekre évekkel később is pontosan emlékszik. Nekem is vannak ilyen történeteim. Vannak betegek, arcok és pillanatok, amelyek valamilyen okból mélyebben megérintenek bennünket, és velünk maradnak. Számomra az írás sokat segít ezeknek az élményeknek a feldolgozásában. Emellett fontosnak tartom azt is, hogy a munkanap végén megpróbáljuk ott hagyni a kórház falai között az aznap történteket. Nem hiszek abban, hogy egy egészségügyi dolgozónak hosszú távon haza kellene vinnie magával minden terhet. Természetesen szükség van egy támogató családi és baráti háttérre, de ha a munka fájdalma folyamatosan beszivárog a magánéletünkbe, az idővel azt is megterhelheti. A nehézség sokszor éppen abban rejlik, hogy nem mindig vesszük észre, amikor egy történet vagy egy beteg mélyebb nyomot hagy bennünk. Egy fizikailag, szellemileg és érzelmileg túlterhelt időszakban gyakran egyszerűen nincs időnk vagy energiánk feldolgozni a történteket. Csak megyünk tovább, mert a következő betegnek ugyanúgy szüksége van ránk. Sokszor éppen akkor szembesülünk egy veszteség valódi súlyával, amikor a terhelés csökken. Lehet, hogy hónapokkal vagy akár évekkel később tör felszínre egy emlék, egy trauma vagy egy gyászfolyamat. Ilyenkor különösen fontos, hogy ne próbáljuk elnyomni ezeket az érzéseket, hanem merjünk szembenézni velük.

Kozák Vanessza: Íróként hogyan hatott rád, hogy ilyen mélyen belemerültél a gyász és a traumafeldolgozás témájába? Változtatott ez a saját gondolkodásodon is?

Lelkes Viktória: Számomra az írás abszolút terápiás folyamat volt. A regény megírása közben nemcsak a szereplőim történeteit formáltam, hanem bizonyos értelemben a saját élményeimet és érzéseimet is próbáltam megérteni és feldolgozni. Ha pedig az írásaim akár csak egyetlen embernek segítenek abban, hogy könnyebben nézzen szembe a saját veszteségeivel vagy érzéseivel, akkor már megérte megírni ezt a történetet. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy nemcsak a regényen keresztül, hanem a WMN felületén is beszélhetek olyan témákról, mint a gyász, a trauma, a kiégés vagy a mentális egészség. Úgy érzem, ezekről a kérdésekről még mindig nehezen beszélünk, pedig nagyon sok embert érintenek.

Az írás közben a saját gondolkodásom is változott. Megerősödött bennem az a felismerés, hogy a feldolgozás első lépése mindig az, hogy merünk beszélni a fájdalmainkról. Ez azonban nem könnyű, különösen akkor, amikor olyan személyes témákról van szó, amelyekhez saját veszteségek vagy sérülések kapcsolódnak. Íróként ilyenkor az ember tulajdonképpen megnyit egy ajtót a saját lelkére, és közel engedi az olvasót olyan részekhez is, amelyeket máskor talán rejtve tartana.

Természetesen ez számomra is nehéz volt, de azt érzem, hogy az elmúlt időszak során egyre bátrabb lettem ebben. Az olvasói visszajelzések, a regény fogadtatása és a WMN-en megjelent írásaimra érkező reakciók pedig megerősítettek abban, hogy érdemes erről beszélni. Sokszor éppen azok a témák igénylik a legnagyobb figyelmet, amelyekről a legnehezebben szólalunk meg. Ha az írásaim hozzájárulnak ahhoz, hogy ezek körül a tabuk körül egy kicsit leomoljanak a falak, akkor úgy érzem, valódi értelme van annak, amit csinálok.

Kozák Vanessza: Mi az az üzenet vagy érzés, amelyet leginkább szeretnél, hogy az olvasók magukkal vigyenek a könyv elolvasása után?

Lelkes Viktória: Talán a megkönnyebbülés. Az, hogy a saját élethelyzetükre kivetítve, vagy újra átélve egy nehéz helyzetet, segítséget találtak a sorok között. 

Kozák Vanessza: Mennyire jelennek meg a saját tapasztalataid a történetben? Volt olyan élmény vagy érzés, amely különösen inspirálta a regényt?

Lelkes Viktória: Nagyon sok saját tapasztalat van benne. Ez a lényem egy része, amit történetté tudtam formálni. 

Kozák Vanessza: Van olyan jelenet, mondat vagy karakter, amely különösen közel áll a szívedhez, és amely számodra többet jelent a történet többi részénél?

Lelkes Viktória: Ha karaktert kellene kiemelnem, akkor Maja áll hozzám a legközelebb. Nem azért, mert tökéletes vagy rendkívüli, és nem is ezt szerettem volna közvetíteni, hanem mert emberi. Azt szeretem benne, hogy a nehézségek és a saját fájdalmai ellenére sem veszítette el az együttérzését. Számomra az egyik legszebb jelenet, amikor egy hozzátartozónak egyszerűen csak odavisz egy széket és egy pokrócot. Apró gesztus, de sokszor egy mondat, egy mosoly, egy ilyen apró jelenlét jelenti a legtöbbet a betegnek és hozzátartozójának. E mentén igyekszem én is a mindennapokban a munkámat végezni.

Kozák Vanessza: A cím – Lélegezz velem – nagyon erős és sokatmondó. Mit szimbolizál számodra, és hogyan kapcsolódik a könyv fő üzenetéhez?

Lelkes Viktória: A Lélegezz velem cím számomra egyszerre jelképezi a túlélést, a kapcsolódást és a gyógyulást. A lélegzetvétel a legegyszerűbb, legtermészetesebb emberi működés, mégis vannak élethelyzetek, amikor éppen ezt felejtjük el. Amikor a fájdalom, a gyász, a veszteség vagy a félelem annyira eluralkodik rajtunk, hogy csak sodródunk, és már nem tudunk igazán jelen lenni a saját életünkben. A történet szereplői mind valamilyen terhet cipelnek. Maja a múlt emlékeit és veszteségeit, Gergő a járvány alatt átélt traumákat, a betegek és hozzátartozóik pedig a saját küzdelmeiket. A cím ezért nem csupán egy felszólítás, hanem egy meghívás is, hogy maradj itt, tarts ki még egy pillanatig, és ne add fel.