A fenti címadó mondat az én esetemben különösen nagy elismerésnek számít, hiszen nem vagyok se nagy Marvel se nagy DC univerzum rajongó, nem ismerek túl sok szuperhőst, nem követem a történetük alakulását és ebből következik, hogy a sci-fi műfajához hasonlóan nem nézek túl sok ilyen témájú filmet sem. Ennek az oka pedig az, hogy az ilyen filmek nekem sokszor a valóságtól túlságosan elrugaszkodottak, és szívesebben nézek olyan filmeket amelyek kicsit hétköznapiabbak és a mondanivalójukat könnyebben magammal tudom vinni akár a saját életembe is. Ez persze azért nem jelenti azt, hogy a Holdról jöttem. Láttam Batman vagy épp Superman filmeket, tudom ki az a Deadpool, hallottam már a Bosszúállókról és természetesen ismerem a Pókember történetét is, csak mondjuk nem láttam az összes filmet csak az első részt, ami viszont nagyon tetszett. Illetve most már még egyet. Hiszen, tegnap elmentem a legújabb Pókember film sajtóvetítésére. Gondoltam mivel idén már annyi jó film volt, hátha ez is jó lesz. Szerencsére nem csalódtam! Kritika.

Pedig az, hogy esetleg ez az új, majdnem két és fél órás film nem lesz ott a legjobbak között, bőven benne volt a pakliban. A pókjelmezes Peter Parker karakteréről, történetéről ugyanis már bőven készült annyi film, ami más esetben akár egy életre elég lenne. Ott van rögtön a Tobey Maguire főszereplésével készült, ma már klasszikusnak számító első három Pókember film, amit aztán követett az Andrew Garfield főszereplésével készült Csodálatos Pókember két része, majd újabb három film – Hazatérés, Idegenben, Nincs hazaút – immáron a Marvel univerzumban, Tom Holland főszereplésével. Ez kapásból nyolc film csak a Pókemberről, amire pedig még rájön az is, hogy ebben a témában a legújabb film a műfaj alkotásai közül az egyik legerősebb lezárást kapta. Ugyanis, a Nincs hazaútban főhősünk bár megmenti a világot, de ezért mindenki életéből törölnie kell magát. Köztük barátja és szerelme – Ned és MJ – életéből is. May néni meghalt, Pókemberre pedig csak a jelmeze és a magányos albérlete vár. Innen kezdi újra a Vadonatúj nap.

Itt pedig jön is az első, szuperhősfilmektől annyira nem megszokott fordulat. Konkrétan az, hogy nincs fordulat. Nem bonyolítják. Nagyjából ott folytatódik a történet, ahol abbamaradt. Pókica, ugyanis még mindig egyedül él – a filmben hívják így, nem én találtam ki – egy finoman szólva lelakott albérletben. Ha pedig manapság gyakran használt kifejezést keresnénk a főhősünkre, akkor azt mondanánk, hogy a munkájának él. Csakhogy ő ugye a Pókember tehát a munka jelen esetben a bűnözők elfogása, amit Peter Parker hibátlanul lát el, miközben folyamatosan egyeztet telefonon egy rendőrfőnök hölggyel, aki néha a metrón utazik a két gyerekével miközben épp a Pókember hívja. Ez pedig mondanom sem kell, hogy olykor vicces jeleneteket szül.

Ami viszont már kevésbé vicces, hogy Pókember életében a sok munka mellett szinte teljesen eltűnik Peter Parker, tehát az ember. Ez pedig a végére már testi változásokat hoz magával miközben a városban egy új fenyegetés üti fel a fejét, amit nyilván annak kell megoldania, akire mindennél jobban ráférne egy jó nagy pihenés. A pihenő sajnos elmarad, de végül egy apró műszer segítségének köszönhetően – egy súlyosan sérült rendőrön kívül – nagyobb baj nem történik. Ettől persze még a várost fenyegető, szerintem nagyon egyedire és kreatívra sikerült főgonosz még nem tűnik el. Sőt, immáron nem csak a városra, hanem főhősünk időközben felbukkant egykori szerelmére, MJ-re (Zendaya) is veszélyt jelent. Ideje tehát felvenni a kesztyűt, ami nem is marad el és helyenként rendkívül látványos képsorokon keresztül indul be a küzdelem.

Amelyben aktívan részt vesz többek között a film két fontos mellékszereplője is. Pókember fontos segítője, Frank – Jon Berthnal – valamint a filmben Dr. Bannerként és Hulk bőrébe bújva is feltűnő Mark Ruffalo. Eddig ez teljesen megszokott. Ami viszont kevésbé az, hogy szuperhősfilmek elmaradhatatlan akciójelenetei mellett ebben az esetben bőven akad érzelmesebb, átlagos felnőtt emberi problémákat érintő rész is, ami azt gondolom egyrészt a filmnek, másrészt a Pókember szerepét már nem először remekül játszó Tom Hollandnak is jól áll. Kicsit a karakter és a színészi játék is érettebb lesz tőle. Csakúgy mint maga a film, aminek a végére abszolút megéri várni, hiszen szerintem nagyon jó és egyedi lett. – A film vége után érdemes nem azonnal hazasietni..

Összességében tehát az új Pókember film egy remek moziélmény, amelyet mindenkinek bátran tudok ajánlani, akár olyanoknak is, akik ritkábban néznek ilyen témájú alkotásokat. Hiszen, ez a film amellett, hogy igencsak látványos, tele van remek alakításokkal és helyenként vicces, egy igencsak fontos üzenettel is bír! Tehát, pont egy olyan új szuperhős film, ami még nekem is tetszik!

A Pókember: Vadonatúj nap július 29-től már a mozikban!

A borítókép forrása: Intercom

10/9