Közhely, de attól még igaz. Nem egyszerű a kamaszkor. Nem könnyű benne élni, nem könnyű megélni testvérként, szülőként, barátként, semmilyen módon. Az élet ilyenkor igazi hullámvasút. A legtöbb fiatal – tisztelet a kivételnek – ugyanis ilyenkor keresi a helyét, a kapaszkodókat a világban. Lázad, elvonul a szobájába, nem igazán kommunikál és rengeteg később már nehezen érthető dolgot tesz. Hónapokig villamosozik és csavarog edzés helyett, olyan előadó nevével karcolja tele a lépcsőház falait, akit ma már nem tud meghallgatni sem, rendszertelenül eszik-iszik, nem hallgat a szüleire, csak néha a nagyapjára és bizony olykor az alkoholt is túlzásba viszi. Kérdés, hogy ilyenkor mit tehet a környezet? Mit tehet egy testvér, hogyan segíthetnek a szülők? Majd túl lesz rajta? Ilyen is van persze, nálam is ez történt, de előfordul olyan is, hogy a helyzet bonyolultabb és a továbblépés elmarad. Ilyen a cikkünk témáját adó alkotásban Jeremy esete is, amelyet a Blue Heron – Egy nyár emléke című film dolgoz fel egy Kanadában élő magyar család, és azon belül Jeremy kishúgának szemüvegén keresztül. Ott voltunk a film sajtóvetítésén a Cirko-ban és már mondjuk is, hogy milyen volt.

Őszintén szólva az elején is egy kicsit fura, hiszen mivel a történet valamikor a kilencvenes évek végén játszódik a filmnek – leginkább az első felének – van egy kis retro hangulata. Sehol egy okostelefon, az apuka – Tompa Ádám – egy régi CRT monitor előtt dolgozik valamit, kint a gyerekek játszanak, strandolnak, élvezik a gondtalan nyári napokat. A felhőtlen vakációba csak Jeremy – Eddik Bedoes – rondít bele, akinek a zavart viselkedésével nem igazán tud mit kezdeni a család. Ami mondjuk valahol érthető is, hiszen főhősünk az egyik pillanatban jól elszórakozik a testvéreivel a konyhában, a másikban pedig minden szó nélkül eltűnik a családi strandolás közepén, hogy aztán egy benzinkúton találjon rá a megrémült család, az anyukával – Réti Iringo – az élen. A gyerekek, köztük a nyolcéves Sasha ekkor még nyilván nem sokat értenek az egészből.

Családi tragédiát feldolgozó első nagyjátékfilm Romvári József unokájától

Sophy Romvari a legendás magyar díszlettervező unokája mostani első egész estés filmje előtt már készített 2020-ban egy rövid dokumentumfilmet – Still Processing – de igazi bemutatkozása nyilván a mostani lesz. A 35 éves filmrendezőnő pedig rögtön egy olyan, mindössze másfél órás kanadai magyar koprodukcióban készült alkotással lép ki a hazai mozik közönsége elé, amellyel két elhunyt báttyára emlékezik, illetve nekik igyekszik emléket állítani. A film valószínűleg ezért sem igazán foglalkozik komolyabban a bevándorlás kérdésével sem, ami egyébként abszolút adná magát.

Hiába adná magát azonban a téma, Sophy Romvari a bevándorlás kérdése helyett sokkal inkább foglalkozik Jeremyvel és azzal, hogy mit okoz a viselkedése a családban. Hogyan őrli fel a tehetetlenség a szülőket, akik egyszerűen nem tudják a megoldást, hogy mit tegyenek a lopáson kapott, ablaküveget betörő, tetőn mászkáló, és a testvéreitől egyre inkább eltávolodó fiukkal. Miközben pedig ezt a folyamatot nézzük a film lassan a kezdeti gondtalan, nyári retro hangulatból drámaiba kúszik át. Amit aztán egy nagy időbeli ugrás követ és rögtön a jelenben találjuk magunkat, ahol a már felnőtt Sasha (Amy Zimmer) próbálja megtalálni a miérteket arra, ami a testvérével történt. Ennek érdekében pedig szociális munkásokat interjúztat, egy szimbolikus utazásra indul a szülői házba, illetve találkozik a testvérével is, aki valójában már nincs ott vele.

Térjünk végre a lényegre! Most akkor ajánljuk a filmet vagy nem?

Egyszer megnézni mindenképp ajánlom, mert nem egy rossz rendezés, főleg nem elsőre. A filmnek az elején van egy nagyon jó retro hangulata amihez hasonlót én nem nagyon láttam még, illetve a kanadai filmrendezőnőnek van több kifejezetten érdekes és elgondolkodtató megoldása is, ami azt jelzi, hogy érdemes lehet rá odafigyelni a jövőben. Ezen kívül pedig az alkotásnak szerintem jól ki van találva az eleje és a vége is, ami azért ad egy szép keretet az olykor kissé nehezen követhető történetnek. Illetve, ami talán a legfontosabb, hogy a film egy olyan fontos témát dolgoz fel, amiről nem lehet eleget beszélni. Ez pedig a kamaszok mentális egészsége.

Eddig tehát a pozitívumok, de azért akad negatívum is bőven. Egyik ilyen rögtön a színészi játék, melyek sajnos a kötelezőn kívül nem adtak túl sokat hozzá a filmhez. Illetve a fent már említett helyenként kissé kusza történetvezetés mellett szintén negatívum Jeremy karakterének kidolgozatlansága, aki gyakorlatilag nem beszél a film alatt semmit és a hátteréről se tudunk meg túl sokat. Ami pedig azért érdekesen megírva szerintem sokat dobhatott volna a filmen. Amellyel kapcsolatban megmondom őszintén így a labdarúgó- világbajnokság közeledtével egy sportriporteri szófordulat ugrik be leginkább: “Jó volt az elképzelés!” Amihez mi már csak annyit tennénk hozzá, hogy reméljük, hogy a következő lövésből már bombagól lesz!

A Blue Heron – Egy nyár emléke című film június 11-től a mozikban

A boritókép forrása: Mozinet

10/7