Lelkes Viktória interjúja

A Fekete Vőlegények ősbemutatója augusztus 30-án lesz 20 órakor lesz Mohácson, a Deák téren, szabadtéren, ingyenesen. P. Gulácsy Irén 1927-ben született Fekete vőlegények című történelmi regénye alapján Moravetz Levente írta a szövegkönyvet és a dalszövegeket, valamint ő rendezi az előadást, a zeneszerző Nagy Zoltán. 

A kiindulópont különösen érdekes. Gulácsy regénye nem pusztán az 1526-os mohácsi csatát meséli el, hanem azt a politikai, társadalmi és emberi szétesést is, ami a csatához vezetett, majd azt is, ami utána következett. A két „fekete vőlegény” Czibak Imre és Tomori Pál, mindketten személyes veszteségeken keresztül jutnak el az önfeláldozásig és a haza szolgálatáig. A musicalben többek között II. Lajos, Mária királyné, Tomori Pál, Czibak Imre, Szapolyai János és Brandenburgi György jelenik meg. 

Mindez nagyon „Moravetz-féle” vállalkozás. Évtizedek óta foglalkozik történelmi zenés színházzal, többek között a Zrínyi 1566, A Fejedelem, Hunyadi 1456, Isten rabjai és más történelmi produkciók kötődnek hozzá. 

Lelkes Viktória: 500 év telt el a csata óta. Miért épp a Fekete vőlegények-en keresztül akartad elmesélni Mohács történetét?

Moravetz Levente: Ez ugyan egy szép személyes történet, de elmesélem. 2003 óta foglalkozom történelmi művek megírásával, rendezésével. Ahogy közelgett a mohácsi csata ötszázadik évfordulója, egyre többen tették fel nekem a kérdést, hogy  – …ugye Ön/Te is írsz nekünk egy mohácsi musicalt.  – Nyilván. Itt élek Pécsett, magától értetődik a kérdés. Igen. Írjunk. De mit is? Tucat ötlet bújt elő, s ezért-azért elvetettem. S ekkor a dolgozószobámban, megakadt a szemem egy háromkötetes könyvön. Korán elhunyt Édesapám tulajdona volt, amit Édesanyám újra köttetett, s 1984 karácsonyán nekem ajándékozott. Bevallom soha nem olvastam, s nem is tudtam miről szól. De ekkor levettem a polcról, s ahogy beleolvastam, már tudtam, hogy üzenetem érkezett. Ez volt a Fekete vőlegények.

LV.: A magyar nyelvben máig létezik a mondat: „több is veszett Mohácsnál”. Szerinted 500 év alatt mennyire sikerült megértenünk mi történt?

ML.: Ugyanolyan távol vagyunk, mint ötszáz évvel ezelőtt. Sőt. Azt hiszem, a tragédia túlélői jobban tudták a miértekre a választ. Mi, Mohácsot mindig is szimbólumként kezeltük, s kezelni fogjuk, míg Magyar a Magyar. A veszteség, a széthúzás, a késlekedés szimbólumaként. A csata nem önmagában volt tragédia, hanem annak a hosszú folyamatnak a következménye, amelyben a hatalom nem tudott egységesen cselekedni.

LV.: Történelmi műveknél mindig kényes kérdés, hogy mennyire szabad a jelen tapasztalatait rávetíteni a múltra. Hol húzod meg íróként ezt a határt?

ML.: Nem szeretem beengedni a múltba a jelent. Viszont, ha a nézők párhuzamot vonnak, azt ők teszik, én pedig csak annyit mondok, hogy elértem célomat. Én mindig a történelmi hitelességből indulok ki, de ha olyan hézagra lelek, amire nincs dokumentált válasz, akkor kibújik belőlem a költő és fantáziával és logikával, igyekszem kitölteni a hézagot. Volt több ilyen „hézagpótlásom”, ami felkeltette történészek figyelmét, s arra ösztökélte őket, hogy célirányosan kutatni kezdjenek a témában. A végén, ötből négyre találtak bizonyítékot. Egyikük, kétéves kutatás után jelentette ki, hogy arra a bizonyos ötödikre, bár nincs bizonyíték, de nem zárható ki, hogy úgy történt, ahogy én megírtam. Pár éve találkoztam Pierre de Ronsard, a XVI. században élt író ide vonatkoztatható írásával, miszerint „…a költő a lehetségesre építi munkáját. Arra, ami megtörténhetett, vagy aminek meg kellett volna történnie. Az igazság elbeszélését a történetírókra hagyja…” Nos igen. Ez a munkamegosztás nekem tökéletesen megfelel.

LV.: Ha egyetlen tévhitet szeretnél felülírni ezzel a darabbal Moháccsal kapcsolatban, mi lenne az?

ML.: Azt, hogy Mohács NEM „egy rossz döntés” következménye volt. Valójában sok rossz döntés, sok elmaradt döntés, sok hatalmi játszma és sok félelem vezetett oda. A tragédia nem egyetlen ember hibája, hanem egy széthúzó politikai rendszeré. Ezt szeretném tisztábban láttatni.

LV.: Egy ekkora regényt musical színpadra vinni óhatatlanul választásokkal jár. Mi volt az, amit mindenképp meg akartál őrizni Gulácsy regényéből, és mit kellett elengedni?

ML.: Meg akartam őrizni a regény atmoszféráját, azt a baljós, sűrű, feszültséggel teli világot, amelyben minden szereplő érzi, hogy közeledik valami elkerülhetetlen. Amit el kellett engedni, az a szerelmi szál. Mi a történelmi magra koncentráltunk, a hatalomra, a döntésekre, közvetlen a csata előtti pillanatokra, s azokra az emberekre, akik ebben a történelmi présben éltek.

LV.: A regény és a darab nem csak magáról a csatáról mesél, hanem a folyamatról is, ami Mohácshoz vezetett. Téged alkotóként melyik érdekel jobban: maga a tragédia, vagy a “hogyan jutottunk el odáig”?

ML.: Mindig a folyamat érdekel. A tragédia a végpont. Ráadásul ezt a végpontot, lévén történelemről beszélünk -, mindenki ismeri. Az út oda, az emberi gyengeségek, a játszmák, a félelmek, a késlekedések, sokkal érdekesebbek, tanulságosabbak. A Fekete vőlegények épp ezt mutatja meg. Soha nem a csata a lényeg, hanem a fegyverkezés, vagy annak elmaradása.

LV.: Tomori Pál és Czibak Imre a történet két fő alakja. Mit jelent a te értelmezésedben a cím: Fekete vőlegények?

ML.: Amitől a „Fekete vőlegények”, fekete vőlegények, az a két főhős, Tomori Pál és Czibak Imre magánélete, kik mindketten eltemették már menyasszonyból épp feleséggé esküdött szerelmüket. Majd Tomori Mohácson lesz a halál vőlegénye, Czibak Imre pedig később, de szintén a mohácsi csatavesztés következtében válik a haza érdekében fekete vőlegénnyé. A mi előadásunkban, -lévén a két főszereplő előélete nem szerepel a műben -, lényegében majdnem okafogyottá vált ez a cím. De számomra a „fekete vőlegények” azok az emberek, akik tudják, hogy a végzetük felé tartanak, mégis vállalják a sorsukat. A cím így, annak huszonhatezer fekete vőlegénynek állít emléket, akik legalább megpróbálták…

LV.: Mindkettejük történetében ott a szerelem, a veszteség és végül az önfeláldozás. Fontos volt, hogy a nagy történelmi esemény mögött egy személyes történetet is lássunk?

ML.: A történelem mindig az egyén sorsából válik NAGY történelemmé. A csata nem statisztika, hanem sorsok összessége. Tomori és Czibak személyes tragédiája segít megérteni, hogy a mohácsi vereség nem csak politikai, hanem emberi dráma is volt.

LV.: II. Lajos alakja évszázadokon keresztül csak a mohácsi vereséghez kapcsolódva jelenik meg a történelmi emlékezetben. Milyen II. Lajost fogunk látni a színpadon?

ML.: Egy fiatal, bizonytalan, de nem gonosz és nem tehetségtelen királyt. Egy embert, akire túl nagy teher nehezedett, túl fiatalon. Nem akartam sem felmenteni, sem elítélni, csak megmutatni, milyen lehetett egy húszéves uralkodó, akinek fiatal a vállán egy széthúzó ország sorsa nyugodott.

LV.: És milyen Szapolyait? Hisz ő az egyik olyan figura, akinek megítélése különösen alkalmas arra, hogy megmutassa a történelem ritkán fekete vagy fehér.

ML.: Szapolyai János számomra a korszak egyik legösszetettebb figurája. Ambiciózus, tehetséges, ugyanakkor a saját hatalmi céljai gyakran ütköztek az ország érdekeivel. A darabban úgy jelenik meg, ahogy a történelemben is volt. Egy ember, aki sokat tehetett volna, csak másként gondolkozott. Innen nézve talán nem is volt rossz az elképzelése, mindenesetre másként döntött, s az nem bizonyult helyes döntésnek. Hogy nem egy hataloméhes, vagyont harácsoló, nemzetét eláruló emberről beszélünk, érdemes felidézni, hogy halálakor, ennek a királynak a vagyona, mindösszesen a szekrényében talált egy rend váltóruha volt. Így is lehetett országot vezetni. Még akkor is, ha az ötszáz éve volt, s az országnak csak az egyharmadán uralkodott. (Ami akkor is nagyobb volt, mint a mai országunk.)

LV.: Komoly tapasztalatod van a történelmi musicalekkel. Mit tud hozzátenni a zenés színház egy történelmi eseményhez, amit egy film vagy egy prózai dráma nem?

ML.: A zene képes arra, amire semmi más: közvetlenül a lélekhez szól. Egy történelmi helyzet feszültségét, egy döntés súlyát, egy veszteség fájdalmát a zene olyan mélységben tudja átadni, amit próza vagy film ritkán ér el. A musical nem illusztrálja a történelmet. Átélhetővé teszi.

LV.: Nagy Zoltán zenéje milyen világot teremt a darabhoz? Mennyire határoztad meg előre, hogy milyen zenei hangon szeretnéd megszólaltatni a történetet?

ML.: Zoli zenéje egyszerre epikus és mélyen emberi. A reneszánsz hangulatot modern drámai erővel ötvözi. Már az első dallamokon érezni lehet, hogy közeledik a végzet, de közben ott van a szépség, a remény és az emberi méltóság is. Nem kértem tőle konkrét stílust, csak azt, hogy hallja meg a korszak lelkét. És ő meghallotta.

LV.: Ha ott állhatnál 1526. augusztus 28-án a magyar táborban és egyetlen embernek mondhatnál egyetlen mondatot, kihez fordulnál és mit mondanál neki?

ML.: Tomori Pálhoz fordulnék, és csak ennyit mondanék: Érsek úr, szépen meghalni, az is valami, ha már minden más lehetőség bezárult. Aztán körbe kémlelnék, hogy más ne hallja és még oda súgnám… De ha ötszáz év múlva írnak rólunk egy jó musicalt, akkor majd minden magyar szív dobban legalább egy nagyon értünk.

Szintén augusztus 30-án egy másik Moravetz rendezés is látható lesz egy másik színpadon. Szigetváron, a csata eredeti helyszínén, immár 18. évadában láthatja a nagyérdemű a Zrínyi 1566 című rockmusicalt.