Lelkes Viktória interjúja

Hat évtized a színpadon, megszámlálhatatlan szerep, generációkon átívelő közönségszeretet és töretlen lelkesedés a színház iránt. 2026 júliusában a Pécsi Nyári Színház közönsége is találkozhat Kállay Borival, aki A Nagymama című zenés előadás főszerepében lép színpadra. A Kossuth-díjas művésszel a színészet változásairól, a nagymamaság szépségeiről, valamint a színház iránt érzett, máig töretlen elkötelezettségéről beszélgettünk. Ahogy ő fogalmaz: „Az élő szónak mindig lesz közönsége.” Interjú Kállay Borival. 

Lelkes Viktória: Idén 60 éve áll színpadon. Mi az, ami a szakmában a legtöbbet változott, és mi az, ami semmit?

Kállay Bori: Sok minden változott, és ez természetes, hiszen az élet is folyamatosan változik. Sőt, az lenne a furcsa, ha nem így lenne. A szakma is rengeteget alakult az évek során. Ahogy a világ modernizálódott, a színháznak és a színészeknek is alkalmazkodniuk kellett az új tempóhoz és szemlélethez. Ugyanakkor vannak olyan alapvető értékek, műfajok és technikai megoldások, amelyeket nem lehet, és talán nem is érdemes teljesen átformálni vagy modernizálni. Ezek időtállóak maradnak. Összességében azonban a színjátszás és a színészi munka is sokat változott, ami az élet természetes rendjéből következik. Az idei év számomra különösen fontos, hiszen egy szép koncerttel ünnepeljük a 60 éves jubileumomat.

Lelkes Viktória: Vannak szerepek, amelyeket az ember eljátszik, és vannak szerepek, amelyek elkísérik. Önnek melyek voltak ezek?

Kállay Bori: Természetesen voltak szerepek, amelyeket eljátszhattam, és olyanok is, amelyek valamilyen okból elkerültek. Mivel pályám nagy részét a zenés műfajban töltöttem, mindig az életkoromnak megfelelő szerepkörökben dolgoztam. Fiatal színésznőként azonban éppen azok a musicalszerepek maradtak ki az életemből, amelyek talán a legközelebb álltak volna hozzám. Abban az időben ugyanis a musical még nem volt igazán jelen Magyarországon, csak néhány darabot játszottak. Olyan szerepek, mint a My Fair Lady, a Muzsika hangja vagy a Mary Poppins nagyon közel álltak volna hozzám a hangom és az adottságaim alapján, de a színház, ahol dolgoztam, nem tudta bemutatni ezeket a műveket. Mire pedig a musical műfaja igazán meghonosodott nálunk, addigra vagy már kinőttem ezekből a szerepekből, vagy mások játszották el őket. Az ember persze sajnálhatja az elszalasztott lehetőségeket, de egy idő után megtanulja elengedni őket. Jó lett volna fiatalon megformálni ezeket a karaktereket, de visszafelé már nem érdemes tekintgetni, inkább arra koncentrálok, amit megkaptam, és ami még előttem áll.

Lelkes Viktória: Más színésznőnek lenni ma, mint amikor Ön kezdte?

Kállay Bori: Igen, sok szempontból más. Nemcsak a világ változott meg, hanem a színházi működés feltételei is. Amikor én kezdtem a pályámat, nem volt szokás, hogy a saját társulat tagjait castingokra hívják be. Egy igazgató pontosan tudta, hogy a színészei mire képesek, milyen szerepek állnak jól nekik, és azt is, milyen feladatokkal tudja segíteni a fejlődésüket. Akkoriban nagyobb figyelem jutott a színészi pálya építésére. Egy igazgató nyomon követte a művészei útját, tudatosan gondolkodott a következő lépéseikről. Ma más rendszer működik. A szerepekről gyakran meghallgatások döntenek, és sokszor olyanok is gyorsan lehetőséghez jutnak, akik egy tehetségkutató műsorban váltak ismertté. Én azonban úgy gondolom, hogy a színészet szakma, amelyet tanulni és gyakorolni kell. A tehetség önmagában fontos, de nem helyettesíti a szakmai felkészültséget és a tapasztalatot. Ebben a kérdésben konzervatívabb szemléletet képviselek. Nem mondhatom, hogy a sértettség beszél belőlem, hiszen a pályám során mindig megkaptam azokat a szerepeket, amelyek nekem valók voltak. Egyszerűen úgy érzem, hogy régebben nagyobb figyelem jutott a színészek szakmai fejlődésére és a mesterség tiszteletére.

Lelkes Viktória: Változott az, hogy mit tekint sikernek?

Kállay Bori: Igen, szerintem a siker fogalma is sokat változott az évek során. Ma már egészen más hatások alakítják a közönség ízlését, mint amikor én kezdtem a pályámat. A televízió, a közösségi média és a különböző tehetségkutató műsorok olyan ismertséget adhatnak valakinek, amely korábban elképzelhetetlen volt. Sokat járok színházba, és gyakran tapasztalom, hogy a nézők nem feltétlenül ugyanazt értékelik, amit szakmai szemmel kiemelkedő teljesítménynek tartanék. Előfordul, hogy egy ismert arc nagyobb lelkesedést vált ki, mint az, aki az adott előadásban a legnagyobb színészi munkát végzi. Persze a siker mindig is szubjektív dolog volt. Minden korszaknak megvannak a maga kedvencei és végső soron a közönség dönt arról, hogy kit emel a szívébe. Én azonban ma is azt gondolom, hogy a valódi siker alapja a tehetség, a szakmai tudás és a hosszú távon is értékelhető teljesítmény.

Lelkes Viktória: Egy szerepben ma már mást keres, mint pályakezdőként?

Kállay Bori: Igen, természetesen. Hatvan év tapasztalata után az ember már egészen más szemmel közelít egy szerephez, mint pályakezdőként. Több tudással, nagyobb szakmai biztonsággal és jóval több élettapasztalattal nyúl egy-egy karakterhez. Az évek során megtanulja, hogy egy szerep nemcsak feladat, hanem felelősség is. A tapasztalat sokat segít az alakítás mélységének megtalálásában, ugyanakkor minél régebb óta van valaki a pályán, annál többet várnak tőle. Egy fiatal művésznek még sok mindent megbocsátanak, de aki hosszú évtizedek óta a közönség előtt áll, annak már meg kell felelnie azoknak az elvárásoknak, amelyeket a nézők és a szakma támasztanak vele szemben. Ez egyszerre ajándék és nagy felelősség. A közönség bizalmát ki kell érdemelni, és újra meg újra bizonyítani kell, hogy méltó az ember arra a szeretetre és figyelemre, amit kap.

Lelkes Viktória: Most már több generáció nőtt fel az Ön alakításain. Mit jelent ez Önnek?

Kállay Bori: Nagy boldogságot jelent, ha még mindig ismerik a nevemet, és olyan fiatalok is beülnek az előadásaimra, akik már egy egészen más generációhoz tartoznak. Az ember számára ez a legszebb visszaigazolás. Ugyanakkor a színház különleges műfaj, mert a pillanat művészete. Egy előadás varázsa ott és akkor születik meg, azon az estén, azokkal a nézőkkel. Hiába mondhatná valaki, hogy húsz vagy harminc évvel ezelőtt milyen szerepeket játszott, azt a mai közönség már nem láthatta. Az az élmény azoké volt, akik akkor ott ültek a nézőtéren. Éppen ezért különösen sokat jelent számomra, ha ennyi év után is emlékeznek rám. Úgy érzem, ez annak a visszaigazolása, hogy a pályámat becsülettel, alázattal és szeretettel jártam végig. Ha a fiatalabb generációk is számontartják a nevemet, az talán azt jelenti, hogy sikerült maradandó nyomot hagynom a közönség emlékezetében.

Lelkes Viktória: Volt olyan találkozás egy nézővel, amelyre évek múltán is emlékszik?

Kállay Bori: Igen, volt. A színészek életében mindig akadnak olyan nézők, akik különösen közel kerülnek hozzájuk, és nekem is volt egy ilyen rajongóm. Erikának hívták. Még egészen fiatal lány volt, amikor Budapestre kerültem, és onnantól kezdve szinte minden előadásomon és fellépésemen ott volt. Sokszor nem is tudtam, hogy a nézőtéren ül, csak később jelentkezett, felhívott telefonon, vagy megvárt az előadás után, és elmondta a véleményét. Az évek teltek, ő közben felnőtt, családot alapított, két gyermek édesanyja lett, de a szeretete és a figyelme nem változott. Nemcsak Budapesten követett, hanem vidéki fellépésekre is elutazott, ha tudta, hogy színpadra lépek. Sajnos ma már nincs közöttünk, de a mai napig szeretettel gondolok rá. Az ilyen hűség és ragaszkodás rendkívül megható egy művész számára. Jó érzés tudni, hogy vannak emberek, akik ennyi éven át elkísérik az ember pályáját, és ilyen szeretettel fordulnak felé.

Lelkes Viktória: A szabadtéri színház közelebb hozza a nézőt vagy inkább kiszolgáltatottabbá teszi a színészt?

Kállay Bori: Én nem érzem, hogy alapvető különbség lenne a kettő között. A színház akkor is színház, ha tető van a fejünk felett, és akkor is, ha a szabad ég alatt játszunk. A közönség ugyanazért érkezik, hogy átéljen egy történetet, és jól szórakozzon. Természetesen a szabadtéri előadások hangulata valamivel más. Talán kevésbé intim, hiszen nagyobb térben, több ember előtt zajlik minden, de ettől még ugyanolyan élvezetes és hatásos lehet egy előadás. A színész szempontjából pedig nincs lényegi különbség. A színpadon ugyanazzal az odaadással, ugyanazzal a koncentrációval kell játszani, mint egy kőszínházban. A feladat és a felelősség ugyanaz marad.

Lelkes Viktória: Meséljen az A nagymama című előadásról!

Kállay Bori: A Nagymama a Rátonyi Róbert Színház előadása, amelyben Csiky Gergely klasszikus művét dolgoztuk fel zenés változatban. A darab különlegessége, hogy Fényes Szabolcs legismertebb slágerei hangzanak el benne, amelyek remekül illeszkednek a történethez és a jelenetekhez. A zene nemcsak színesebbé, hanem még élvezetesebbé és közvetlenebbé teszi az előadást. Nagy öröm számomra, hogy tehetséges fiatal kollégákkal és olyan művészekkel dolgozhatok együtt, akikkel már évtizedek óta egy színpadon állunk. Igazi összetartó társulat alakult ki, és boldog vagyok, hogy ennek a közösségnek a tagja lehetek. Az előadást Moravetz Levente rendezte, akivel korábban is többször dolgoztam együtt. Régóta ismerjük egymást, és most is nagyszerű volt a közös munka. Olyan légkört teremtett a próbák során, amely inspirálta és felszabadította a színészeket. Hiszem, hogy egy jó rendező képes szárnyakat adni a társulatnak, és Levente pontosan ilyen. Bárcsak minél több ilyen találkozás adódna egy pálya során.

Lelkes Viktória: Mitől lesz valaki nagymama? Az unokáitól, az életkorától vagy valami egészen mástól?

Kállay Bori: Úgy gondolom, minden nő hálás lehet a sorsnak, ha megélheti, hogy édesanya, majd később nagymama legyen. Ez az élet egyik legszebb ajándéka. Anyának lenni csodálatos érzés, de nagymamának lenni is különleges boldogság. A nagymamaság talán egy kicsit könnyebb szerep, mint az anyaság. A mindennapi felelősség elsősorban a szülőké, a nagymama pedig többnyire a szeretet, a törődés és egy kis kényeztetés oldaláról van jelen az unokák életében. Éppen ezért egészen másfajta örömöt ad. Csodálatos látni, ahogy az unokák felnőnek, megtalálják a saját útjukat, és kibontakozik a személyiségük. Nekem két felnőtt unokám van, és nagyon büszke vagyok rájuk. Ha pedig egyszer még a dédmamaságot is megélhetném, az számomra maga lenne a csoda.

Lelkes Viktória: Mi az, amit a nagymamák tudnak az életről, de a szülők még nem?

Kállay Bori: Talán azt, hogy az élet legtöbb leckéjét mindenkinek magának kell megtanulnia. A nagymamák már sok mindenen keresztülmentek, több tapasztalatuk van, talán bölcsebbek is lettek az évek során. De azt is tudják, hogy a legjobb tanácsokat sem lehet egyszerűen átadni, mindenkinek végig kell járnia a saját útját. Meg kell élnie a sikereit és a kudarcait, a csalódásait és az örömeit. Ettől válik teljessé az élet. Amit egy nagymama adhat, az nem feltétlenül a kész válasz, hanem a biztos háttér. Az a tudat, hogy ott van szeretettel, aggódva, figyelve, és ha szükség van rá, azonnal segít. Talán ez a legfontosabb tapasztalat, amit az évek megtanítanak az embernek.

Lelkes Viktória: Ön szerint a mai világban változik a nagymamaság jelentése?

Kállay Bori: Azt hiszem, erre nincs általános válasz. Minden család más, minden nagymama helyzete más, ezért nehéz lenne mindenki nevében beszélni. Nagyon sok múlik azon, hogy egy családon belül milyen szerepet vállal vagy tud vállalni a nagyszülő. Én például nem voltam tankönyv szerinti nagymama. Hatvan éve dolgozom a pályán, folyamatosan játszom, utazom, vendégszerepelek, ezért nem tudtam mindig rendelkezésre állni. Az életemet hosszú évtizedeken át meghatározta a színház és ezt a családomnak is figyelembe kellett vennie. Ugyanakkor sok olyan nagymamát ismerek, akikre szinte minden helyzetben számíthatnak. Ők viszik az unokákat, vigyáznak rájuk, segítenek a mindennapokban és óriási támaszt jelentenek a dolgozó szülők számára. Ez nagy ajándék egy család életében. Szerintem a nagymamaság lényege nem változott meg, a szeretet, a figyelem és az összetartozás ma is ugyanaz. Legfeljebb az változik, hogy ki milyen módon tud jelen lenni az unokái életében.

Lelkes Viktória: Ha valaki csak egyetlen szerepén keresztül ismerhetné meg Kállay Borit, mint művészt, melyik lenne az?

Kállay Bori: Nehéz lenne egyetlen szerepet kiemelnem, mert úgy érzem, engem nem egy szerep, hanem az egész pályám jellemez. Ha valaki valóban meg szeretné ismerni Kállay Borit, mint művészt, akkor inkább azt az utat kell látnia, amelyet hatvan év alatt bejártam. Persze szinte lehetetlen végigkövetni egy ilyen hosszú pályafutást, de a szakma talán tudja, honnan indultam, milyen állomásokon mentem keresztül, és hol tartok ma. Én magam érzem igazán azt az ívet, amely a pályakezdő, nagy tervekkel és elszántsággal induló fiatal lánytól a mai napig vezetett. Ha valamire büszke vagyok, akkor erre az útra. Arra, hogy sikerült végigjárnom becsülettel, kitartással és szeretettel. Visszatekintve a hatvan évre, elégedett vagyok azzal, amit elértem és hálás vagyok azért a helyért, amelyet a szakmában elfoglalhatok. Talán ez az egész pályaív mond el rólam a legtöbbet.

Lelkes Viktória: Elmúlik 60 év után az izgalom egy előadás előtt?

Kállay Bori: Nem, sőt. Inkább azt mondanám, hogy a felelősség nő az évek múlásával. Ha egy színészben már nincs egy kis drukk, nincs benne várakozás az előadás előtt, akkor talán valami fontos elveszett belőle. Ma is ugyanúgy érdekel, hogyan fogad majd a közönség, hogyan működünk együtt azon az estén. Mert a színház mindig közös élmény, a nézők hozzák a kíváncsiságukat, a figyelmüket, az energiájukat, mi pedig a színpadról adjuk a szívünket-lelkünket. Én minden előadást úgy játszom, mintha az a premier lenne. Lehet, hogy egy szerepet már százszor eljátszottam, de aznap este azok a nézők először látják. Nekik ugyanazt az odaadást és ugyanazt az élményt kell megadni, mint az első alkalommal. Hiszem, hogy a közönség ezt megérzi. Megérzi, ha a színész valóban jelen van és minden este újra és újra teljes szívvel áll a színpadra. Ezt a szeretetet mindig vissza is kapjuk tőlük.

Lelkes Viktória: Meddig tervezi még folytatni a pályáját?

Kállay Bori: Addig szeretném csinálni, ameddig képes vagyok rá. Amíg színpadképesnek érzem magam, amíg éles a memóriám, amíg szükség van rám, és amíg hívnak, addig szeretnék színpadon állni. A színház nem egyszerűen a munkám volt, hanem az életem. Hatvan éve kísér végig, ma is ugyanúgy része a mindennapjaimnak, mint pályakezdő koromban. Úgy szoktam mondani, hogy én összeházasodtam a színházzal. Ez a hivatás adott nekem örömöt, kihívásokat, sikereket, közösséget és szeretetet. Amíg csak lehet, szeretnék hűséges maradni hozzá.

Lelkes Viktória: Minden fiatalkori vágya teljesült?

Kállay Bori: Azt hiszem, majdnem minden. És ami nem teljesült, azzal soha nem foglalkoztam sokáig. Az embernek el kell tudnia engedni azokat a lehetőségeket, amelyek valamiért nem adatnak meg neki és tovább kell mennie. Hiszek abban, hogy csak az visz előre, ha az embernek vannak céljai, tervei és vágyai. Ha mindig a következő feladatra figyel, és hittel, akarattal, valamint alázattal végzi a munkáját. Másképp ezt a pályát nem lehet hosszú távon csinálni. A közönség pedig mindig visszajelzést ad. Nagyon pontosan megérzi, hogy egy művész milyen szeretettel, tisztességgel és elhivatottsággal fordul a szakmája felé. Számomra ez volt a legfontosabb visszaigazolás egész pályám során. Ha visszatekintek az elmúlt hatvan évre, elégedett és hálás vagyok azért, amit kaptam az élettől és a hivatásomtól.