Lelkes Viktória interjúja

Fiatalok és tehetségesek. Egy évaddal ezelőtt még új névként érkeztek a Pécsi Nemzeti Színház társulatába. Azóta próbák, premierek, szerepek és közös színházi esték sora kötötte őket a pécsi közönséghez és egymáshoz is. Juhász Bencével (JB), Balaskó Bencével (BB) és Bartus Bercivel (BBerci) az első közös évad élményeiről, fontos pillanatairól és a következő évad várakozásairól beszélgettünk.

Lelkes Viki: Mi volt az a pillanat ebben az évadban, amikor először érezted: igen, most már tényleg ide tartozom?

BB: Az Illatszertár premierjén jött el az a pillanat. Ott azt éreztem, hogy egyensúlyban van a feladat nagysága a kapacitásommal, azzal amit elbírok. Nem voltam túlterhelve, de azért nem ráztam ki a kisujjamból a feladatot. Nagyon sok partnerem van az előadásban, mindegyikkel a cselekményt előrevivő párbeszédek, nagyon klasszul játszható helyzetek, és azt éreztem, hogy ez a darab mindenkinek tetszik, mindenkinek szívügye, hogy ez egy jó előadás legyen.

BBerci: Az Esőember premier kapcsán. Önmagában a bemutató fogadtatása is eufórikus élmény volt számomra, amit az is nagy mértékben fokozott, hogy az évadban a második bemutatóm által még több embert ismertem meg a színházban és még mélyebb lett a kapcsolatom a kollégáimmal. Az előadás utáni premier fogadáson elhangzott beszédnél fogott el a megérkezés élménye, amit csak a kollégáim, újdonsült barátaim elismerő pillantásai tudtak felülmúlni.

JB: Egészen hamar, talán már a PUF (A Pál utcai fiúk) főpróbáján. Először mutathattam meg magamat a kollégáimnak és nagyon jól esett, hogy utána többen is odajöttek hozzám, és gratuláltak. Ezek a pillanatok biztosan erősítették bennem a “megérkezés” érzését. Az ezt követő időszak pedig inkább arról szólt, hogy még jobban megismerjem az embereket.

L.V.: Mi az, amit évad elején még máshogy gondoltál a színházról?

BB: Nem gondoltam volna, hogy az, hogy néha nem tetszik az anyag, amivel dolgozunk, vagy nem konvergálunk jól a rendezőkkel, az ezt a társulatot csak még inkább összerántja, ahelyett, hogy széthúzná. Azt gondoltam, hogy egy ilyen feladattal nehezebben birkózik meg a csapat. Ehhez képest nagyon nagyszerű a közeg a kollégákkal. 

BBerci: Azt gondoltam hosszabb időbe telik majd, hogy beilleszkedjek a közösségbe. Szerencsére tévedtem. Tárt karokkal várt a társulat és a baráti, közvetlen fogadtatás az első pillanattól kezdve érezhető volt.

JB: Inkább úgy fogalmaznék, reménykedtem benne, hogy itt tényleg bíznak majd a fiatalokban és kíváncsiak lesznek ránk. Ezen reményem szerencsére beigazolódni látszik, persze ez nem kis százalékban rajtunk is múlik. 130 évnyi történelem vesz minket körül, ezeket a hagyományokat tisztelnünk kell, ezzel együtt pedig törekednünk kell egy jó és nemes értelemben vett megújításra, valamint új energiák becsatornázására. A Pál utcai fiúk sikere is részben ebben rejlik, nemcsak itt, hanem máshol is; jó energiákat tud felszabadítani és végtelenül aktuális. 

L.V.: Melyik szerepedet vinnéd tovább gondolkodás nélkül a következő évadba, ha rajtad múlna? 

BB: Asztalos úr. Gondolkodás nélkül. 

BBerci: Charlie Babitt az Esőemberből. Imádom játszani, mert az előadások által olyan ember lehetek, amilyen sohasem lennék. Izgalmas megtapasztalni milyen, amikor egy tőlem nagyon messze álló karakter bőrébe bújok és végigkísérem az ő lelki folyamatait a színpadon.

JB: Mindegyiket nagyon szívesen, nagyon izgalmas találkozások voltak. Ha egyet kellene mondanom, akkor Áts Ferivel biztosan találkoznék még jövőre. Szerencsére fogunk is.

L.V.: Mi volt az a pillanat, amikor először érezted igazán a közönség és közted lévő kapcsolatot?

BB: Éreztem már az első A Pál utcai fiúk alatt, azoknál a jelenteteknél, amikor Juhász Bencével játszom. Ott nagyon történik valami, amire úgy érzem, hogy reagál a közönség, egészen megváltozik az előadás légköre. Egyébként nem feltétlenül amiatt, mert hogy mi milyen színészek vagyunk, hanem a helyzet annyira más az addig látott helyzetekhez képest. Ott mindig valamiféle fordulat áll be a történetben, és ez érezhetően nagyon leköti a nézők figyelmét.

JB: Szerencsére mindegyik előadásban sikerült ezt valamelyest elérni. Bizonyos értelemben törekszünk is erre, hiszen a színház a nézőktől lesz “élő”. Szerencsés vagyok, mert olyan sok emlékezetes pillanat volt az elmúlt évadban, hogy emiatt inkább egyet se emelnék ki, nem lenne igazságos. Ami talán általánosságban elmondható, hogy a színházra szerencsére még mindig szükség van, és mint funkció, valóban működik.  A Pál utcai fiúk esetében abszolút látható, hogy a nézők számára a színházi élmény nem ér véget a tapsrenddel és függöny leeresztésével. Ezt már Pesten is tapasztaltam, de mindig meg tud lepni az a szeretet és érdeklődés, ami a színpadon kívül ér bennünket. Legyen ez akár egy-két jó szó a művészbejárónál, egy közös kép vagy aláírás. Ez talán azért is fontos mert közvetlenül tapasztalhatjuk meg, hogy az előadás milyen hatással volt a közönségre. 

L.V.: Ha egyetlen érzést kellene eltenned ebből az évadból későbbre, mi lenne az?

BB: Az a színész zenekarnak az első próbája. Ez egy pár hetes kezdeményezés, vagy lehet, hogy most már egy hónapos. Felmentem az igazgató úrhoz, hogy mit szólna hozzá, esetleg tud-e partner lenni abban, hogy legyen egy ilyen zenekar és hogy van-e esetleg itt a színházban olyan hely, ahol próbálhatnánk. Kaptunk egy termet, ami ruhatárként is funkcionál. Mi vagyunk hárman a törzse ennek a zenekarnak, és egy-egy számra, egy-egy vendégművész a társulaton belül beáll zenélni velünk.  És Zsolt nagyon támogatott minket abban, hogy minél hamarabb ezt meg is mutathassuk, hogy ne csak a saját magunk szórakoztatására zenéljünk, hanem hogy ez tartson valahova, és megengedte, hogy az évadzáró bulin 13-án koncertezzünk egyet.

BBerci: Az otthonra találás érzése. Mind a munkahely, mind a város tekintetében. Azt érzem ennél jobb helyen nem is lehetnék és imádok mindent, ami ideköt. Remélem ez sokáig megmarad bennem, mert ez egy fantasztikus állapot. Mind a színházban, mind itt, a városban.

JB: Nem tudnék egyetlen érzést kiemelni, mert minden előadásnak és minden próbafolyamatnak megvoltak a maga különleges pillanatai. Sok találkozás, szép és nehéz időszak, de mind úgy volt jó, ahogy volt. 

L.V.: Most, hogy már ismered a társulatot és a közönséget is, hogyan vágsz neki a következő évadnak?

BB: Izgalommal telve, és nagyon várom azokat a találkozásokat, amik olyan kollégákkal várnak rám amire ez az évad nem nyújtott lehetőséget. Ebből nem sok van, hál’ Isten nagyon sok mindenkivel találkoztam face-to-face egy jelenetben, de azért vannak kollégák, akik kimaradtak, akiket még nem ismerek és tudom, hogy lesz olyan próbafolyamat, ahol ezt be tudom pótolni. 

BBerci: Izgatottan és eggyel magabiztosabban. Az idei évet magam mögött tudva már megismerkedhettem a kamara- és nagyszínpaddal, valamint azok színpadtechnikai tulajdonságaival, kihívásaival. Ezen tudás birtokában és immáron a barátaimmal, azaz a társulattal együtt azt érzem még az ideinél is harmonikusabb és izgalmasabb lesz a következő évad.

JB: Ugyanúgy, ahogy a mostaninak is nekivágtam. Kíváncsisággal, bátorsággal és a lehető legtöbb energiával. Szeretném, hogy ezek ne tűnjenek el még akkor sem, ha már nem vagyok “újonc”.

L.V.: Mit szeretnél, mit mondjanak rólad egy év múlva a nézők?

BB: Mondják egymásnak azt, hogy menjetek el megnézni őt, és ezt értsék rám.

BBerci: Azt, hogy milyen jó energiai vannak ennek a fiatal srácnak. Miben játszik még? Megnézném abban is!

JB: Azt, hogy jó volt rám nézni a színpadon és eszükbe jutok néha, amikor elsétálnak a színház mellett. Akkor már megérte.

L.V.: Van benned valami, amit a következő évadban bátrabban szeretnél megmutatni magadból a színpadon?

BB: Tulajdonképpen ez az évad nagyon kimerítette az én palettámat. Úgy érzem, hogy nagyon sokféle arcomat tudtam megmutatni. Nagyon vágyom arra, hogy egyszer majd valami nagyon elrajzolt figurát formálhassak meg. Nagyon szeretnék majd egyszer találkozni egy olyan szerepkörrel, amikor egy elképzelt, mitikus valamit kell megfogni. 

BBerci: Igen, a komikusi vénámat szeretném jobban bevetni, tesztelni. A későbbiekben pedig szívesen kipróbálnám magam akár egy olyan szerepkörben, aminek játszásánál ez van főként fókuszban. 

JB: Színészileg mindig törekedtem arra, hogy azok a szerepek, amelyek megtaláltak ne ábrázolások legyenek. Ettől tudatosan próbálom távol tartani magamat. Sokkal érdekesebb és igazibb dolog az, ha valami őszintén jön az emberből. Nagyon maximalista ember vagyok, szóval a teljesítményemmel kapcsolatban nem szoktam teljesen elégedett lenni, de igyekszem megélni a pillanatokat.

L.V.: Szabadúszó lét után milyen érzés volt egy társulat ritmusában élni?

BB: Nagyszerű érzés tartozni valahová. Tudom, hogy van egy munkahelyem. Tudom, hogy minden egyes próbafolyamattal ehhez a munkahelyhez és ehhez a csapathoz kerülök közelebb. A szabadúszásnak pedig az a varázsa, hogy ott eldönthettem, hogy mi az, amiben részt veszek, és mi az, amiben nem.

JB: Valójában a társulati lét egyik legnagyobb előnye éppen az, hogy az ember egy olyan közösség részévé válik, amelyről tudja, hogy nem csupán hat hétig vagy három hónapig lesz jelen az életében. Ez az a folytonosság, ami most fontos számomra, ez biztosan hiányozna. Eközben a szabadúszásnak is megvan a maga varázsa. Rengeteg emberrel lehet megismerkedni és nagyon szabad lehet benne az ember. Fontos önismereti tréningnek tartom és nem bánom, hogy anno így hozta az élet.

L.V.: Mit gondolsz, előfordulhat, hogy egy vidéki kőszínházban kicsi lesz neked a tér?

JB: Azt nem gondolnám, hogy egy színész kinőhet egy színházat, kissé erős kifejezésnek is tartom, de azt el tudom képzelni, hogy eljut egy szakmai értelemben vett váltóponthoz. Ennek számos oka lehet, magánéleti, egzisztenciális, de lehet kalandvágy, vagy akár új szakmai kihívások keresése is. Ezek szerintem teljesen természetes emberi dolgok. Ahogy érünk, próbáljuk a lehető legjobb döntéseket meghozni az életünkkel kapcsolatban. Azt gondolom, hogy nekem ez most egy jó hely a fejlődésre.

L.V.: Volt benned évad elején bizonyítási vágy? És ez változott azóta?

BB: Volt bennem és ez azóta sem változott. Van egy állandó bizonyítási vágy magam felé. Úgy szeretek hazamenni, hogy el tudom mondani magamról, hogy ma több vagyok, mint ahogy felkeltem. És természetesen a társulatnak is szerettem volna bizonyítani.

BBerci: Abszolút. A maximalizmus nálam folyamatosan jelen van. Szerettem volna és szeretném is, hogy azt lássák, hogy pontos, megbízható és kreatív vagyok. 

JB: Persze, hogy volt. Sőt, szerintem egészséges mértékben mindig jelen kell, hogy legyen. Az elkényelmesedés veszélyes állapot, és nem feltétlenül válik egy színész javára. Elengedhetetlennek tartom, hogy legyenek elvárásaim magammal szemben. Nem szeretném, ha ez eltűnne, mert bizonyos értelemben ez motivál arra, hogy fejlődjek.

L.V.: Mit tanított neked ez az évad a türelemről?

BB: Azt, hogy nagyon fontos, hogy többre van belőle szükségem, mint amennyi eddig volt, és nagyszerű az, ha ezt megkapom másoktól is. És nagyon hiányzik, ha ezt nem kapom meg. 

L.V.: Szerinted a közönség megérzi, ha egy színésznek rossz estéje van? 

JB: Van az úgy, hogy hibátlannak érezted magadat egy este, de a nézői reakciók nem erről árulkodnak. És előfordul az is, hogy mindent rossznak éreztél, és mégis vastaps kíséri a meghajlásodat. Nyilván vannak szintjei a “rossz estének”, de a színész furcsa élőlény. Ha nézőket lát, akkor valami megváltozik benne.

BB: Most mondok egy idealista választ, mégpedig azt, hogy nem. Így kellene lennie, hiszen ettől ez egy mesterség, ettől vagyunk mi profik. Ha egy szívsebésznek nincs kedve aznap operálni, akkor nem szúrhat mellé a szikével csak azért, mert rossz napja van. Szerintem a nézők, akik egységesen ugyanannyi pénzért váltanak jegyet, ugyanazt a minőséget kell, hogy megkapják. Természetesen nincs két egyforma előadás, de egy bizonyos nívót és színvonalat akkor is hozni kell, hogyha éppen mi nem vagyunk olyan állapotban. Olyankor nem a művészetünket csináljuk, hanem a mesterségünket.

L.V.: Tehát van különbség művészet és mesterség között? 

BB: A művészet az egy következő lépcsőfok, ami akkor tud kibontakozni, amikor ennek megfelelő állapotban vagyunk. 

L.V.: Számítottatok ekkora sikerre az A Pál utcai fiúk kapcsán?

BB: Igen. Lehet ezzel egy nem várt választ adok, de az a helyzet, hogy ez az előadás egy kicsit sikerre van írva. Úgy érzem, ezt nagyon nehéz lenne elrontani. Molnár Ferenc zseniális regényt írt. A Dés–Geszti páros szintén kipróbált zseniális alkotópáros, ezek a dalok pedig már régen túlnőttek magán a darabon, annyi mindent képviselnek. Az, hogy ennyire sikeres lesz itt Pécsett is? Talán erre mégsem számítottunk teljes mértékben. 

JB: Reméltem. Azt viszont, hogy ez a siker vajon mekkora is lesz, nehéz volt előre megjósolni. A regény világirodalmi szempontból is kimagasló mű, a színdarabot pedig csak a Vígszínházban több, mint 500 alkalommal játszották teltházzal. Remek alkotók kezemunkáját viseli ez a darab, szóval az előjelek bíztatóak voltak. Közel egy év távlatából visszatekintve azt gondolom, hogy ez az előadás ugyan tényleg sikerre van ítélve, de ennek a sikernek elengedhetetlen feltétele az, hogy a színészeket örömmel töltse el a játék. Olyan történetet mesél el, amellyel könnyen tud azonosulni mindenki, láttatja azokat az emberi sorskérdéseket, amelyek mindannyiunk életében előfordulhatnak. Szerencsére ez itt Pécsen a nézői reakciókból is visszaköszön, ennek a folyamatnak a részévé válni pedig nagy felelősség és öröm.  Sokszor megelevenedik bennem a gyerekszobám és az a műanyag borítós “A Pál utcai fiúk” könyv, amit egy éjszaka alatt kiolvastam. Bárhol is játszom, újra és újra gyermekké tudni tenni, miközben felnőttként is újabb igazságokat fedezek fel benne. Én már azt is nagy sikernek tartom, ha az előadást követően valaki újra olvassa a regényt. Hálás vagyok a sorsnak, hogy Pécsen és a Vígszínházban is részese lehetek ennek a gyönyörű történetnek.

L.V.: Rómeóként mit tanultál a saját korosztályodról?

BBerci: Kifejezetten pontosan és érzékenyen kell vezetni a figyelmüket. Az első felvonás humoros világa után érezhetően nehezebben váltanak a tragikus, komoly hangvételű második felvonásra. Az előadások alatt azt volt izgalmas tesztelni, hogy ezt az átállást, mi hogyan tudjuk a lehető legkönnyebbé és nyomon követhetővé tenni számukra.

L.V.: Ha az évadodnak címet kellene adni, mi lenne az?

BBerci: Minden színművész hallgatónak ilyen fantasztikus ötödévet kívánok!