A színházról sokszor az a néhány óra jut eszünkbe, amikor megszületik valami egyszeri és megismételhetetlen. Ritkán látunk bele abba, mi történik a függöny mögött, mi tart életben egy társulatot akkor is, mikor kialszanak a fények. A Pécsi Nemzeti Színház igazgatójaként Lipics Zsolt egyszerre alkotó, vezető és közösségépítő. Beszélgetésünkben nemcsak a mai magyar színház helyzetéről, hanem bizalomról, felelősségről, emberi érzékenységről és a színház valódi erejéről is szó esik. 

Lelkes Viktória beszélgetett Lipics Zsolttal, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatójával

Lelkes Viktória: Ha nem igazgatóként, hanem kívülállóként néznél rá a Pécsi Nemzeti Színházra milyen lelkiállapotú helynek látnád most?

Lipics Zsolt: Egy élő, lüktető helynek. Olyannak, ahol sok ember nagyon komolyan hisz abban, hogy a színháznak ereje van és nélkülözhetetlen az elétünkben. Egy olyan közösségnek, amely rengeteg munkával, tartással és szeretettel próbál értéket létrehozni nap mint nap. És talán azt is érezném kívülről, hogy van benne tartás. Van identitása.

L.V.: Hiszel abban, hogy egy színháznak van lelke? Ha igen, mitől sérülékeny, és mitől erősödik meg?

L.Zs.: Abszolút hiszek benne. Egy színház lelke maga a társulat, az ott dolgozó emberek közös energiája, egymás iránti tisztelete, bizalma. Nagyon sérülékeny tud lenni, mert a művészet érzékeny dolog, a teljes társulat érzékeny emberekből áll. És ahányan vagyunk, annyifélék vagyunk. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy egyedül nem megy. Vigyáznunk kell egymásra, mert a munkánk, akár a légtornászoké: összekapaszkodva működik csak. Tisztelnünk kell egymást. 

L.V.: Szerinted ma Magyarországon a színház inkább menedék, tükör, vagy ütközőzóna?

-Mindhárom egyszerre. De manapság elsősorban menedék, mert az emberek szeretnének kiszakadni abból a zajból, ami körülveszi őket. Tükör is, mert a színház a jelen társadalmáról, rólunk is beszél, elgondolkodtat és kizökkent a hétköznapokból. És néha ütközőzóna is, mert ahol valódi gondolatok és valódi érzelmek jelennek meg, ott óhatatlanul feszültségek is keletkezhetnek. De ez egyáltalán nem baj.

L.V.: Más okból megy ma az ember színházba, mint 10–20 évvel ezelőtt?

L.Zs.: A világ nagyon megváltozott körülöttünk és folyamatosan változik. Sokkal gyorsabb lett minden, sokkal türelmetlenebb, sokkal zajosabb. Talán ezért ma még nagyobb szükség van arra az élő találkozásra, amit a színház tud adni.

L.V.: A mai világ inkább eltereli vagy inkább kiélezi a színház jelentőségét?

L.Zs.: Mindkettő igaz. Az online világ rengeteg figyelmet elvesz az embertől, de közben fel is erősíti az élő jelenlét értékét. Egy színházi este nem visszatekerhető. Nem lehet görgetni közben. Ott kell lenni lélekben is. És ez ma talán nagyobb érték, mint valaha.

L.V.: A színház feladata ma inkább megnyugtatni, kizökkenteni vagy kérdéseket nyitva hagyni?

L.Zs.: Szerintem a jó színház nem didaktikus. Nem kijelent, hanem megérint. Van, amikor vigaszt ad, van, amikor felkavar, és van, amikor egyszerűen csak nem hagy nyugodni. Talán a legfontosabb, hogy hasson az emberre. Hogy történjen valami belül.

L.V.: Mitől válik egy színház kortárssá, anélkül, hogy divatossá válna?

L.Zs: Attól, hogy őszintén beszél a jelen emberéről a jelen emberének. Nem attól kortárs egy színház, hogy mindenáron modern vagy trendeket követ. A klasszikus, letisztult formák is tudnak nagyon maiak lenni, ha igazi emberi tartalom van mögöttük.

L.V.: 2026-ban mi a fontosabb, a bátorság vagy a következetesség?

L.Zs.: A kettő együtt ér valamit. Bátorság kell ahhoz, hogy az ember döntéseket hozzon, vállalja a saját ízlését és gondolatait, de nagyon fontos, hogy fogadja el mások ízlését és gondolkozását és a sajátjától eltérő ízlésvilágú produkciókkal is “szolgálja” azokat, akik erre tartanak igényt. De következetesnek kell lenni. Egy színház hosszú távon csak stabil értékrenddel tud működni.

L.V.: Szerinted mi fontosabb ma, a formanyelvi bátorság vagy az emberi igazság?

L.Zs.: Az emberi igazság. A forma is nagyon fontos és változik korszakonként, de az emberi lélek nem változik olyan gyorsan.

L.V.: Mi az a döntés, amit a néző soha nem fog látni, mégis alapvetően meghatározza az előadásokat?

L.Zs.: A társulat működésével és a repertoárral kapcsolatos döntések. Hogy milyen légkörben dolgoznak az emberek. Hogy van-e bizalom, egymás iránti tisztelet, kiszámíthatóság. Ezek kívülről láthatatlan dolgok, de minden előadáson érződnek. Egy összetartó társulat erejét és a kohéziót a nézők megérzik, átjön a színpadról.

L.V.: Hogyan lehet egyszerre vigyázni egy társulatra és közben folyamatos mozgásban tartani?

L.Zs.: Őszinteséggel és következetességgel. Egy társulatnak biztonság kell, kiszámíthatóság a mindennapi működés tekintetében, de közben az inspiráció is elengedhetetlen. A színház nem lehet állóvíz, mert akkor elveszíti az elevenségét. Nincs két egyforma este és az előadás, a siker gyorsan elillan, újra kell kezdeni mindent minden nap. Érzékenység és vele együtt erős jellem is szükséges.

L.V.: Egy színház élén inkább irányt mutatni nehezebb, vagy teret adni másoknak?

L.Zs.: Irányt mutatni. Hiszen ahogy említettem sokfélék vagyunk. Megtalálni a mindenki számára elfogadható közös irányt talán a legnehezebb feladatom. Később aztán tartanunk kell a közösen kitűzött irányt, de közben hagynom kell levegőt az alkotóknak. Hagynom kell őket kiteljesedni. Természetesen a kéréseimet mindig határozottan megfogalmazom, hiszen a “végtermékért” én vagyok az első számú felelős.

L.V.: Hogyan változtatja meg az embert az, amikor már nemcsak alkotó, hanem döntéshozó is?

L.Zs.:Sokkal magányosabbá teszi. Az ember megtanulja, de nehezen nyugszik bele, hogy nem lehet mindig mindenkinek megfelelni. És azt is, hogy számtalan döntést akkor is meg kell hozni, ha emberileg nehezek és netán megbántanak másokat. Én színművészként álltam a másik oldalon is, így tehát jelenleg vezetőként pontosan tudom előre, melyik döntésem, milyen következményekkel jár majd és milyen reakciókra számíthatok, kit, hogyan fog érinteni, de a működés érdekében meg kell hoznom őket.

L.V.: Van-e olyan döntésed igazgatóként, amit emberileg nehéz volt meghozni, de szakmailag mégis elkerülhetetlennek éreztél?

L.Zs.: Természetesen volt, van és lesz is. Egy színház élén rendszeresen olyan döntéseket is meg kell hozni, amelyek emberileg fájdalmasak, de a társulat, az intézmény vagy a jövő szempontjából szükségesek. Ezeket az ember soha nem könnyen hozza meg.

L.V.: Milyen színházat szeretnél hátrahagyni egyszer, egy jól működő rendszert vagy egy gondolkodó közösséget?

L.Zs.: A kettő együtt lenne az ideális. Erre törekszem. Gondolkodó közösséget és egy sikeres, jól működő intézményt.

L.V.:Mit remélsz attól a nézőtől, aki ma először lép be a színház kapuján?

L.Zs.: Azt, hogy úgy menjen haza: ide érdemes visszajönni. Hogy megérintették a látottak. Hogy kíváncsi lett és úgy érzi, itt a helye.

L.V.: Mit jelent ma egy társulathoz tartozni?

L.Zs.: Szerintem ma még nagyobb érték, mint régebben. Egy társulat nemcsak munkahely, hanem emberi közösség is. Együtt örülünk, együtt fáradunk el, együtt élünk át sikereket, kudarcokat és nehézségeket egyaránt.

L.V.: El tudod képzelni a jó színházat valódi bizalom nélkül?

L.Zs.: Nem. A színpadon minden látszik, ezáltal a bizalom hiánya is.

L.V.: Mit tanultál a színészektől az elmúlt években emberileg?

L.Zs.: Hogy nagyon érzékenyek, ezért figyelnem kell Rájuk és meg kell hallgatnom a gondolataikat. A színészek nagyon pontosan érzik az emberi rezdüléseket. Rengeteget lehet tanulni abból, ahogy figyelnek egymásra és a világra. Egyszerre kell védtelennek és sebezhetetlennek lenniük.

L.V.: Van-e olyan időszak a pályádon, amikor a csend volt a legnagyobb tanító?

L.Zs.: Igen. Az ember sokszor a nehéz időszakokban tanulja a legtöbbet saját magáról és a közösségről, amiben él. A csend néha őszintébb, mint a siker zaja.

L.V.: Mit csinál egy színházi ember, amikor nem taps veszi körül?

L.Zs.: Ugyanazt, mint bárki más. A színházi embernek azonban a színház, a színpad az élete. Folyton oda vágyik vissza és sokszor bele sem gondol, hogy milyen lenne enélkül az élete. Ha gyakrabban belegondolunk, akkor ébredünk rá igazán, hogy mekkora kincs számunkra.

L.V.: Miben lettél más vezető az elmúlt évek tapasztalatai után?

L.Zs.: Próbáltam az idegrendszeremet erősíteni, ezáltal türelmesebbé válni. Türelmesnek lenni azonban nem egyszerű, hiszen művészként a türelmetlenség visz előre engem is. Az elmúlt évek tapasztalatai megértették velem, hogy a stabilitás milyen fontos érték egy közösség életében. A stabilitás fenntartásának felelőssége nehéz, de édes teher. Soha nem dőlhetek hátra.

L.V.: Mit gondolsz: a mai néző inkább társalkotó vagy inkább befogadó?

L.Zs.: Befogadó, de a néző energiája nélkül nincs előadás. Minden este más, mert minden közönség más. Társalkotó tud lenni, ha együtt tud lélegezni a történettel, ha megérintik a látottak és kölcsönhatásba tud kerülni a művészekkel.

L.V.: Kell-e a színháznak nevelnie?

L.Zs.: Mintákat tud mutatni és ajánlani. Ha valódi értéket képvisel, akkor természetes módon formálja az embert.

L.V.: Lehet-e a színház a belső mozgás tere, nemcsak történeteké?

L.Zs.: Szerintem igen, sőt ez a legfontosabb része. A történet csak eszköz. Az igazi kérdés mindig az, hogy mi történik közben az ember lelkében.

L.V.: Mi az, amit egy előadás után jó lenne, ha a néző nem tudna azonnal szavakba önteni?

L.Zs.: A katarzist. Azt az érzést, amikor valami még dolgozik benne és ezáltal más emberként hagyja el a nézőteret, mint ahogy megérkezett oda.

L.V.: Hiszel-e abban, hogy a színház képes lassítani az embert?

L.Zs.: Igen. És talán ma ez az egyik legnagyobb ereje.

L.V.: Mikor érzed azt egy színházi este végén, hogy „érdemes volt ma bejönni dolgozni”?

L.Zs.: Ha teltház van, hosszantartó vastaps és vidám, boldog, vagy éppen megérintett, elgondolkodó embereket látok. Ha a közönség jól szórakozott és a produkció valamennyi közreműködője is elégedett az aznapi teljesítményünkkel.

És hogy mi, nézők, mit tanulhatunk mindebből? Talán azt, hogy a színház egy hely, ahol a bizalom, a közös gondolkodás és az egymás iránti felelősség legalább annyira fontos, mint a darab, ami esténként a színpadon megszületik. Lipics Zsolt gondolatai mögött végig ott húzódik a hit abban, hogy a színház ma is képes kizökkenteni az embert a világ zajából és valami olyat hagyni a nézőkben, ami még sokáig tovább él akkor is, mikor legördült a függöny.