Murányi Zita színikritikája

A Puskás Samu rendezte darabot épp a színházi világnapon sikerült megtekintenünk. Mintegy a tragédia felvezetéseként, Borbás Gabi bevezetőjéből megtudtuk, hogy ilyenkor a világ összes színházában  (persze az időeltolódást bele kell kalkulálni) felolvasnak egy levelet. Neki most Willem Dafoe amerikai színészé jutott, aki bár saját bevallása szerint, elsősorban filmszínész, a színházat is közel érzi magához. Dafoe alapfelvetése az volt, hogy bár a számítógép is képes válaszolni a kérdéseinkre, végső soron elszigetel, akárcsak a social media további intézményei, míg a színház összeköt és választ ad arra a kérdésre, milyen volt, milyen most és milyen lehetne a világ. 

Hester Swane világa meglehetősen viharos, nem csoda, hogy már a nyitójelenetben is havazik és időről-időre a szél fütyülését is halljuk, ahogy végigsöpör a sáros Macskalápon. A jelmeztervező, Kárpári Enikő munkáját dicséri, Hester (Martinovics Dorina) sötét, földet seprő szövetkabátjának kiválasztása, alját vastag sárréteg borítja, hihető téve, hogy egész éjjel a szeretett lápot járja, ahová született és aminek kedvéért, akár gyereke, Josie Kilbride (Sisák Sára) életéről is képes lenne lemondani. 

Mintha az egész ír mocsárvilág a morózus belső táj kivetülése lenne, ahol egy szellem (belső hang, lelkiismeret? Kerek Dávid) is hangosabb, életrevalóbb, mint az élők együttvéve. Leszámítva talán a jövőbelátó Macskanőt (Csoma Judit), aki nemcsak frappáns szójátékokkal szórakoztatja a nagyérdeműt, a darab egyes jelenetei között is van egyfajta összekötő szerepe és ironikus beszólásaival a tragédia minden borzalma ellenére, képes időről-időre megmosolyogtatni a közönséget.

Akárcsak Mrs. Kilbride (Básti Juli), akinek anyaként egyedül az vethető a szemére, hogy túlságosan is létezik, időnként már-már az őrületbe kergetve egyszem fiát, Carthage Kilbride-ot (Szabó Kimmel Tamás), például, amikor az esküvőn talpig fehér kosztümben, kalapban és egy 350 fontot kóstáló, méregdrága cipőben jelenik meg az egyébként végletekig garasoskodó asszony, majd az egész súlyát elüti annyival, honnan tudtam volna, hogy a menyasszony is fehérben lesz? 

A tragédia kiindulópontja, akár hétköznapinak is nevezhető, egy újranősülés és a gyerek elhelyezésének problematikája hízik gigászi méretű sorsfordulattá. Hestert édesanyja Josie Swane szökése nyomorítja meg egy életre, mindent azért tesz, hogy a fantom anyának bizonyítson, aki saját gyereke és meggyilkolt testvére nevében valósággal megduplázódik és bár valójában nem létezik, mindenek fölé nő. 

A Hesternek igazat adó Monica Murray (Pálfi Kata), legalábbis a Macskanő interpretálásban, szintén a rossz anyák prototípusa, aki hagyta saját fiát meghalni. Hester ugyan jó anya lenne, de amikor éjszakánként neki kell vágjon a macskalápnak, ugyanúgy magára hagyja Josiet, ahogy azt az édesanyja művelte vele. 

A darab az esküvő után kezd kicsúcsosodni, ahol az új feleség, Caroline Cassidy (Hermányi Mariann) megsiratja, hogy mégsem ez élete legszebb napja és halott édesanyja sem lehet jelen széles karimájú kalapban, ahogy betegsége idején megígérte. Az igazi fölfordulást persze Hester megjelenése okozza, aki a násznép körében a harmadik, aki maga is menyasszonyi ruhát visel. Innentől fogva aztán beindul a katasztrófa gépezet, Hester ugyan nem lesz öngyilkos, a darab elején megismert Lélekgyűjtő (Szécsi Bence) viszi magával egy dans macabre-nak beillő, látványos köpenyforgatás közepette. 

A díszletek és a zseniális színészi játék mellett A Macskalápont igazán élővé teszi a minden prűdséget nélkülöző, gátlástalan szókimondás, mely cseppet sem finomkodik. Még a kis Josie száját is elhagyja néhány fülsértő frázis, amikor Mrs. Kilbride-ot, Elsie mamát utánozza az anyjának. 

Red Cassidy szerepében Gáspár Sándor brillírozik, nemcsak fegyverét, teljes birodalmát képes bevetni a szent cél elérésének érdekében; Hester végleges kiküszöbölésével férjhez adni a lányát. A szenilis Willow atya (Fodor Tamás) egy kicsit olyan, mint a Macskanő csak férfiban, nem csoda, hogy a lagzin egymásra találnak. Mind közül az ő enyelgésük tűnik a legvalóságosabbnak. A köznapi problémák menthetetlenül tragédialáncolattá dagadnak, mely a darab végére boszorkányüldözéssé fajul. Martinovics Dorina szívhez szóló játékának köszönhetően könnyedén azonosulhatunk Hester kálváriájával, a megrendítő zárlat pedig katarzisként hat, melyet a közönség sokszoros visszatapssal jutalmaz. A Macskalápon nemcsak azt kérdezi, morális értelemben, ki a jó anya, hanem hogy egyáltalán lehetséges-e kilépni az öröklött mintákból.