Szána Miklós kritikája

Milyen egy jó köztársasági elnök? Ezen gondolkoztam miközben sétáltam a Jászai Mari tér felé a cikkünk témáját adó film megtekintése után a Cirko-Gejzír moziból. Erős kezű, művelt, tájékozott? Legyen jó diplomata? Esetleg legyen otthon az irodalomban és a tudományokban? Ismerje behatólag a hazai jogrendszert? Legyen befolyásos? A politikai életből érkezzen vagy inkább a civil szférából? Régimódi legyen vagy inkább haladó gondolkodású? Sok kérdés merül fel ezzel kapcsolatban, az ördög pedig ahogy sok más esetben valószínűleg itt is a részletekben rejlik. Konkrét szabály ugyanis nincs. Mégis, amíg Göncz Árpád-ról városrészt és metrómegállót neveztek el a fővárosban, addig az őt követő államfőkről ugyanez nem mondható el. Pedig itthon – kis túlzással – gyakorlatilag bárki lehet köztársasági elnök. Az viszont, hogy kire emlékeznek az emberek szívesen már megint más kérdés. A kegyelem (La Grazia) című olasz filmdráma többek között ebben a kérdésben is segít kicsit közelebb kerülni az igazsághoz, amellett, hogy sok más fontos témát is érint. A film sajtóvetítésén jártunk.

A vetítésen, ahol a kis moziteremben a délelőtti időpont ellenére egy szabad hely sem maradt a kezdésre. Ami persze, ha rápillantunk a film címére már nem is annyira meglepő, hiszen a 2024 februárjában kirobbanó, Novák Katalin, akkori köztársasági elnök lemondásával járó kegyelmi ügynél nagyobb vihart kavaró közéleti történés nem nagyon volt az utóbbi időben. Hogy aztán az ügy kirobbanását követő utózöngékről már ne is beszéljünk. A felfokozott érdeklődés tehát érthető, de azért fontos megemlíteni, hogy Paolo Sorrentino teljes mértékben fikciókon alapuló filmjének témáját nem csak szimplán egy kegyelmi ügy adja. Főhősünknek, Mariano de Santis (Toni Servillio) államfőnek, ugyanis két kegyelmi kérvény mellett az eutanáziáról szóló törvényről is döntést kell hoznia a közelgő nyugdíjas évei és mandátumának lejárta előtt. A törvény és a kegyelmi kérvény aláírását megelőzően, az itthon megszokott gyakorlattól eltérően azonban az államfőnek szüksége van egy kis gondolkodási időre. Az elveihez mindig hű és jogászként a törvény betűihez szigorúan ragaszkodó köztársasági elnöknek ugyanis nehéz döntéseket kell meghoznia.

A döntés már csak azért sem egyszerű, mert már önmagában az eutanázia kérdése sem az. Ezzel kapcsolatban pedig törvényt hozni és engedni, hogy egy adott esetben végstádiumban lévő beteg élete felett egy hozzátartozó rendelkezzen, pláne nem egyszerű. Ezt pedig filmvásznon bemutatni aztán végképp nem az. Szerencsére azonban ez esetünkben maradéktalanul sikerül, hiszen a film remek érzékkel tárja elénk az államfő belső vívódásait a témával kapcsolatban.

“Ki birtokolja az időnket? “ – hangzik el az eutanáziával kapcsolatban az egymillió dolláros kérdés. Ha szigorúan a tényeket nézzük, akkor néhány kivételtől eltekintve elsősorban még mindig csak mi magunk – köztük Magyarországon és Olaszországban is. Az aktív, közvetlen, szándékolt eutanázia ugyanis csak néhány országban engedélyezett. Ami viszont a film szempontjából is érdekes, hogy ezek között az országok között ott van például Portugália is. Az olasz államfő pedig mit ad isten, pont egy onnan érkező magas rangú vezetőt vár a film egyik igencsak hatásos jelenetében, miközben vihar tombol. Véletlen lenne? Nem hiszem! Hiszen, ennek a filmnek pont az egyik erőssége, hogy nem rohan, nem pörög, de mégis minden apró mozzanatának jelentősége van. Nem pont ilyen egy jó köztársasági elnök is?

Szerintem pont ilyen! Igaz ez még akkor is, ha főszereplőnk beceneve a nem túl rugalmas természete miatt Vasbeton, gondolatait legszívesebben egy tábornokkal osztja meg, idős korára már elalszik imádkozás közben, valamint nehezen, hosszú ideig gondolkozva hoz meg néhány döntést. Lényeg, azonban hogy a végén egyértelműen, határozottan és visszavonhatatlanul meghozza azt! Ebben pedig nincs is hiba, hiszen filmünk főszereplője nyugdíjba vonulása előtt minden mondat végére pontot tesz.

Aki pedig esetleg attól tart, hogy amíg nincs meg a döntés unalomba fullad a film, meg kell nyugtatnunk. Más esetben lehet, hogy egy nem túl szórakoztató belső harcot látnánk, itt viszont erről szó sincs. Hiszen, a film kiválóan oldja az államfő végső döntésig vezető vívódását a humor, illetve a zene eszközével. Gondolkodással töltött percek alatt, ugyanis jobb szombat esti techo bulikat megszégyenítő zenék szólnak. Miközben pedig az olasz államfő elmélkedik, hol rap zenét hallgat és ad elő, hol pedig éppen a tetőn cigarettázik a testőrével, aki amikor a védencét megcsípi egy szúnyog rögtön a segítségére siet egy belső zsebből váratlanul előkapott spray-vel, hogy a sérülést lefújja. Egy jó testőr ugyanis, mindenre fel van készülve. Csakúgy, mint az államfő hajadon lánya, Dorotea (Anna Ferzatti) aki édesapja egyik legnagyobb segítője a munkájában.

Főszereplőnk lánya mellett még fontos résztvevője a történetünknek, Coco (Milvia Marigliano), az államfő régi barátja, aki egy fontos titok birtokosa a köztársasági elnök évek óta elhunyt feleségével kapcsolatban. Akiről bár tudjuk, hogy régóta eltávozott, mégis lényeges szereplője a filmnek, hiszen az államfő még mindig gyászolja, és ezáltal gyakran szóba is kerül az alkotásban. A fentieken kívül találkozunk a filmben egy politikus baráttal, aki kegyelmi ügyben kér segítséget, de az államfő nem bízik benne, megismerkedünk egy színes bőrű pápával, végignézzük egy betegséggel küzdő ló utolsó napjait, illetve megismerünk két kegyelemért folyamodó embert is, akik közül az egyikhez a film végén a köztársasági elnök is ellátogat. Hogy aztán később mielőtt az utolsó napja végén testőrei kíséretében hazasétálna, meghozza a végső döntéseket.

Döntéseket egy olyan filmben, amely talán a lezárásától eltekintve egy tökéletes alkotás. Amelyen egyértelműen felfedezhetőek a rendező egyedi stílusjegyei. Amelyben, Toni Servillio gyakorlatilag tökéleteset alakít az olasz államfő szerepében, és ami amellett, hogy nagyon jó alkotás, borzasztó egyedi is. Azt pedig, hogy ez miért is fontos a mai mesterséges intelligencia uralta világban, azt hiszem nem kell részleteznem. Hiszen, az igazán egyedi stílust nem lehet másolni, nem lehet utánozni, az vagy jön magától, vagy nem. Paolo Sorrentino esetében ez pedig jön magától, hiszen legújabb filmjétől egy merőben új és sajátos élményt kaptunk. Olyat, ami teljesen egyedi, olyat, amiben eddig soha nem volt részünk. Mint például, hogy elalszunk imádkozás közben.

A kegyelem című film (131 perc) március 5-től a mozikban

Boritókép forrása: Mozinet

10/9