Az Itt érzem magam otthon nemcsak a bezártságról és az identitás lassú feloldódásáról mesél, hanem arról is, hogyan torzulhat el a biztonság iránti vágy, ha félelem és kiszolgáltatottság táplálja. Lovas Rozi az interjúban arról beszél, miként építette fel ezt az érzelmileg és fizikailag is megterhelő szerepet, és hogyan „kúszott alá” az elmúlt évek valósága a történetnek – anélkül, hogy a film direkt politikai állításokat fogalmazna meg. A színésznő szerint a film ereje éppen abban rejlik, hogy nem kijelent, hanem kérdez: mit kezdünk a szabadságunkkal, és hogyan bánunk egymással, amikor a biztonság illúziója fontosabbnak tűnik az igazságnál?

Trafikant András interjúja

Trafikant András: Mesélnél arról, hogyan készültél erre a szerepre? A karakter érzelmi útja elég kemény, hosszú belső utazásnak tűnik.

Lovas Rozi: Nagyon alaposan ismertem a forgatókönyvet, és rengeteget beszélgettünk Gáborral, a rendezővel. Megpróbáltuk minél jobban feltérképezni a film világát: a környezetet, a díszletet, a szereplőket, a történet csúcspontjait. Aztán pedig próbáltam a teljes valómmal és a gondolataimmal azonosulni ezzel a történettel. Az indított el igazán, hogy elképzeltem: mi történik akkor, ha egy embert arra kényszerítenek, hogy mást állítson, mint amit ő igaznak gondol. Ez a kérdés vitt végig az egész szerepen.

Trafikant András: Azt hallottam, hogy ez a munka fizikailag és lelkileg is nagyon megterhelő volt számodra.

Lovas Rozi: Igen, nem volt egyszerű sem fizikálisan, sem pszichésen. De amennyire kellett, megdolgoztatott. A nehézséget inkább a körülmények adták: kevés idő alatt kellett leforgatni mindent, és a pénzszűke miatt nem nagyon volt lehetőség hibázni vagy visszamenni egy helyszínre. Közben folyamatosan játszottam a színházban is, ami mélységesen kimerített. Maga a film és a szerep kihívásai a maguk módján voltak nehezek.

Trafikant András: Szerinted mi a film legfőbb üzenete? Mennyire aktuális ma, Magyarországon?

Lovas Rozi: Szerintem ezek a kérdések univerzálisan fontosak és érvényesek. A film beszél az emberi kiszolgáltatottságról, a szabadságról, az egzisztenciális félelmekről, a gerjesztett félelemkeltésről, a kirekesztésről – rengeteg aspektusáról lehet beszélni. Aktuálpolitikai, szándékos utalás egyáltalán nincs benne. Öt éve íródott a forgatókönyv, és azóta egyszerűen „alákúszott” az élet. Azok az áthallások, amiket ma esetleg érezhetünk, nem voltak direkt módon tervezettek. Ugyanakkor talán éppen ez támasztja alá, hogy az emberi működés, a gyarlóság, a mechanizmusaink időről időre ismétlődnek, és ezek gerjesztik azokat a társadalmi folyamatokat is, amiknek mindannyian részesei vagyunk.

Trafikant András: A film egyik fő témája a bezártság és az identitásvesztés. Volt olyan személyes élményed, tapasztalatod, amiből meríteni tudtál?

Lovas Rozi: Nem ilyen szélsőséges. Szerencsére nincs az életemben olyan konkrét pont, amikor azt mondanám, hogy a döntés lehetősége teljesen kicsúszott a kezemből, vagy hogy igazán bezárva, kiszolgáltatva éreztem volna magam. Az én életemet ezek a helyzetek szerencsére elkerülték.

Trafikant András: Színészként mennyire érzed a felelősséget abban, hogy a film kompromisszumokról, hallgatásról, kiszolgáltatottságról beszél?

Lovas Rozi: Ennek a filmnek a kapcsán nekem elsősorban az volt a feladatom, hogy eljátsszam ezt a szerepet, és nagyon örülök, hogy részt vehettem egy ilyen nagyszabású történetben. Hittem benne, és örülök, hogy az arca lehetek egy ilyen gondolatmenetnek. A személyes felelősségem civil emberként vagy színészként már egy másik kérdés, mert az változó dolog. De abszolút érzem a saját felelősségemet is abban, hogy időről időre elmondjam a véleményemet bizonyos dolgokról.

Trafikant András: A filmben ez a család egyszerre menedék és börtön. Miért ragaszkodunk ennyire a biztonság illúziójához, akkor is, ha az romboló?

Lovas Rozi: Ehhez talán pszichológusnak vagy antropológusnak kellene lenni, de azt gondolom, hogy az ember alapvetően az ösztöneivel együtt hozza magával ezt. Az életét félti, az életéért felel, és ennek megvédése érdekében hoz döntéseket. Ez eredendően bennünk van. Ezzel visszaélni, vagy ezzel kiszolgáltatottá tenni valakit – például azzal, hogy állandó életveszélyben érzi magát, vagy elveszik tőle az alapvető biztonsághoz szükséges dolgokat – az már társadalmi jelenség. Az egymás leuralásának a jelensége. Mindenki szeretne jól lenni, biztonságban lenni, szeretetben lenni. És amikor ezek eltorzulnak, az torzítja el a társadalmi berendezkedéseket, az alá-fölérendeltségeket is. Tulajdonképpen ezt éljük végig a történelem során: hogy mikor ki az erősebb, és hogyan tud visszaélni ezzel.

Trafikant András: Mit gondolsz a film befejezéséről? Miért pont így ért véget?

Lovas Rozi: Szerintem mindenkinek azt mondja, amit éppen neki mond. Nem szerettük volna kijelenteni vagy lezárni a történetet. Ez egy nyitva hagyott kérdés. Az is egy kérdés a jelenkorunkban – vagy bármelyik történelmi korban –, hogy mit kezdünk a megszerzett vagy kiharcolt szabadsággal. És minden pillanatban rajtunk múlik, hogyan bánunk magunkkal, egymással, és hogyan bánunk a társadalmunkkal. Reméljük, hogy talán nem is olyan sokára eljön egy pillanat, amikor jó irányba tudjuk fordítani ezt az egészet. Amikor nem egymást kihasználva, nem egymásra taposva és fenyegetve élünk, hanem sikerül egy olyan egészséges demokráciát megtanulni, amiben mindenki jól érzi magát.

Trafikant András: Mik a jövőbeli terveid? Milyen bemutatók várhatók mostanában?

Lovas Rozi: A Loupe-nál folyamatosan megyünk előre. Most szombaton lesz a következő bemutatónk, és ez lesz az első olyan, amit nem János rendez, hanem vendégrendező, Szikszai Rémusz. Utána Fábián Péter fog rendezni. Nyáron pedig készülünk az eddigi legnagyobb kiállítású bemutatónkra, amiben én is szerepelek majd. A Városmajori Színpaddal koprodukcióban készül, és ezt nagyon várom – ez lesz a következő nagy színpadi munkám. Filmes oldalról pedig most volt egy olvasópróbám egy másik filmhez, de erről még nem beszélhetek.