Trafikant András interjúja

Az Itt érzem magam otthon egy nyomasztóan aktuális, független film, amely a bezártság, az agymosás és a hamis biztonság illúziója mentén mutatja meg, hogyan torzíthatja el egy rendszer az ember személyiségét. Molnár Áron a film kapcsán arról beszélt, hogyan formálta meg Marci karakterét, aki egyszerre tűnik elnyomónak és áldozatnak, és miért tartja különösen fontosnak, hogy ez a történet nem direkt politikai üzenetekkel, hanem kérdésekkel dolgozik. Szóba került az is, milyen kompromisszumokkal jár ma Magyarországon állami támogatás nélkül filmet készíteni – és hogy miért hisz abban, hogy a film valódi ereje ott kezdődik, amikor véget ér.

Trafikant András: Hogyan készültél erre a szerepre? A karaktered egyszerre tűnik elnyomónak és áldozatnak is – hogyan lehet ezt színészileg megfogni?

Molnár Áron: Ennek a figurának szerintem pont az az érdekessége, hogy ő valójában a rendszer áldozata. Ma is megtapasztaltuk, milyen lehetett 16 éven keresztül egy „nevelőszobában” élni. Marci egy olyan ember, aki elhitte a hazugságokat. Ebben a rendszerben hol agresszióval, hol szeretettel, hol ráhagyással, hol zsarolással manipulálták. És az a tragédiája, hogy a hazugság idővel igazsággá vált, mert elégszer mondták el neki. Nekem színészként ezt kellett megértenem: hogyan működik az, amikor valaki annyiszor hall valamit, hogy végül elhiszi. Ez ugyanaz a jelenség, amikor emberek ma tényleg elhiszik, hogy Ukrajna megtámadná Magyarországot, és hogy Oroszország majd megvéd minket. Ez sajnos 16 évnyi agymosás eredménye. Marci tragédiája is ebből fakad.

Trafikant András: A film számomra arról is szól, hogyan adjuk fel az elveinket a biztonságunkért. Volt olyan helyzet az életedben, amikor ezt a dilemmát neked is át kellett élned?

Molnár Áron: Abszolút. Például a Vígszínházban, Eszenyi Enikő igazgatása alatt is sokszor azt éreztem, hogy a biztonság fontosabb lett, mint a szabadság. Onnan ki is csekkoltam. Ugyanez volt A mi kis falunk esetében is: nagyon szerettem a színészekkel dolgozni, de ott is volt egy olyan produceri és rendezői működés, ami miatt egyszerűen ki kellett lépnem a rendszerből. Én mindig a szabadságot fogom választani. Nem fogom a biztonságot választani a szabadság helyett.

Trafikant András: A filmben Lovas Rozival elég intenzív helyzetekben vagytok együtt. Milyen volt vele dolgozni? Mennyire segített a köztetek lévő kapcsolat?

Molnár Áron: Rozival és Imivel nagyon jó barátok vagyunk. Nekünk van egy társulásunk is: a Loupe Színházi Társulás, amit a lengyel Tomival és Horváth Jancsival alapítottunk. Függetlenek vagyunk az államtól, és őszintén: sem ezt a társulatot, sem ezt a filmet nem tudnánk így csinálni, ha nem szeretnénk egymást. Ennek a filmnek pont az a különlegessége, hogy olyan érzékeny dolgokról beszél, amit csak akkor lehet hitelesen eljátszani, ha valódi bizalom van a színészek között. Ha nem szeretnénk egymást, nem tudnánk megcsinálni.

Trafikant András: A film állami támogatás nélkül készült. Ez mennyiben okozott nehézséget? Miben kellett kompromisszumot kötnötök?

Molnár Áron: Rozi és én executive producerek voltunk, ami azt jelenti, hogy ezt a filmet ingyen vállaltuk. A bevétel után osztozunk majd a béreken, de a forgatás konkrétan grátisz zajlott: 17 napon keresztül ingyen dolgoztunk. Ez nem egy fenntartható állapot. A filmfinanszírozásban szerintem egy nagyon egyszerű elvnek kellene működnie: a tehetséges emberek kapjanak pénzt. A dilettánsok meg ne kapjanak. A dilettánsok már bizonyítottak, nem kell újra és újra pénzt adni nekik. A jelenlegi helyzetben születnek fantasztikusan izgalmas független filmek – de ez sajnos csak a következménye annak, hogy autoriter rendszerben élünk.

Trafikant András: Ettől függetlenül nem érződik úgy, hogy a film kevesebb lenne.

Molnár Áron: Szerencsére nem is lett kevesebb. Holtai Gábor rendező nagyon jól kézben tartotta a folyamatot. Veres Attila fantasztikus forgatókönyvet tett le az asztalra. Szőke Dani pedig csodálatos operatőr. Egy olyan szeretet-alapú közösség jött össze, amiben öröm volt dolgozni. De én nem szeretnék többet ilyen módon filmet forgatni. Ilyen kemény és komplex karaktereket bemutató filmeket 3 milliárd forintos költségvetésből kellene elkészíteni, nem úgy, hogy mindenki ingyen dolgozik.

Trafikant András: Szerinted a film nyíltan kritizálja az államot?

Molnár Áron: Nem, és én pont ezt szeretem benne. Nem mondja ki nyíltan, hogy „nem vagyok Fidesz” vagy „nem vagyok Orbán”. Nem ilyen direkt. Inkább vesz egy alaphelyzetet, és a nézőre bízza, hogy mit lát meg belőle. Ez a film kérdéseket tesz fel. És szerintem ott kezdődik a párbeszéd, ahol a film véget ér: vajon te a szabadságot választod, vagy a biztonságot?

Trafikant András: Mit remélsz, milyen hatása lesz a filmnek?

Molnár Áron: Azt, hogy erőt ad az embereknek. Hogy felismerjék: amiben élünk, az egy az egyben egy nevelőszoba. És hogy képesek vagyunk változtatni a rendszeren, ha a szabadságot választjuk a hamis biztonság helyett.

Trafikant András: A szereplőgárda is nagyon egységesnek tűnik. Véletlenül alakult így, vagy tudatosan épült fel?

Molnár Áron: Ez abszolút tudatos volt. Veres Attila konkrétan ránk írta ezeket a szerepeket. Korábban csináltunk közösen egy kisfilmet is, A második kör címűt, és ez volt Gábor első nagyjátékfilmje. Ez a csapat már akkor is elképesztően jól működött együtt. Szerettünk egymással dolgozni, bíztunk egymásban, és ez most is megmaradt. Ezért tudott összeállni ez a brigád.

Trafikant András: Mik a következő terveid? Lesznek új bemutatóid?

Molnár Áron: Idén nem lesz Loupe-bemutatóm, mert a rendszerváltásért küzdök. Nyolcadik éve ez a leghosszabb projektem. Április 12-ig biztosan megállás nélkül dolgozom azon, hogy az emberek elmenjenek szavazni, minél többen. De a Loupe-nak lesz új bemutatója is: Az utolsó menet. Nyáron lesz egy próbafolyamatunk Horváth János Antal rendezésében, amiben Lovas Rozi lesz az egyik főszereplő. És ősszel jön majd egy új filmünk is Tasnádi Istvánnal, amit ugyanúgy függetlenül, ugyanúgy grátisz forgattunk le.

fotókredit: Varsics Péter