“Bármit teszünk, tegyük szenvedéllyel vagy sehogy!” – szól a legendás sportriporter, Szepesi György jelmondata, amit ha tehetném néhány intézmény falára nagy betűvel írnék ki és sok emberrel naponta többször felolvastatnám, hátha eléri a kívánt hatást. Ez az általam már régóta kedvelt idézet, ugyanis nagyon fontos az élet minden területén. Hiszen, ímmel-ámmal, félig-meddig nem sok értelme van focimeccset közvetíteni, párkapcsolatban lenni, vagy akár sportolni sem. Nincsen máshogy ez a filmes világ esetében sem. Ugyanis, egy film azon kívül, hogy van mondanivalója pont attól jó, hogy a cselekmény és a színészi játék magával ragad és leköt. Ehhez viszont energiával teli színészekre, átélésre és egy jó rendezőre van szükség, amelyek a legújabb Üvöltő szelek feldolgozás esetében mind megvannak. A film sajtóvetítésén jártunk.

Mielőtt azonban jobban belemennénk a film ismertetésébe azt mindenképp már az elején érdemes megjegyezni, hogy aki esetleg az Emily Brontë, angol írónő, 1847-ben, álnéven megjelent, világszerte ismert regényének hű adaptációját várja, csalódni fog. Mint ahogy az is, aki mondjuk az 1992-es, Ralph Fiennes és Juliette Binoche főszereplésével készült filmhez – az interneten egyébként megtalálható – hasonló alkotást vár. Ebben, ugyanis gyakorlatilag megismétlik a regény utolsó pár oldalát szóról-szóra. Az általunk tárgyalt legújabb adaptációban azonban erről szó sincs. A történet gerince és a mondanivalója természetesen ugyanaz, de a stílus és egyes jelenetek bemutatása abszolút más. A rendező ugyanis gyakorlatilag mindenre rátesz legalább egy lapáttal, ha nem többel. Ez azonban ebben az esetben most abszolút nem sül el rosszul. Sőt! Az Emerald Fennel rendező által összerakott vadiúj Üvöltő szelek feldolgozás a két főszereplőnknek, Heathcliff-nek (Jacob Elordi) és Cahtherine Earnshaw-nak (Margot Robbie) is nagyon jól áll.

A történetünk egy kicsit furcsa, szexuálisan túlfűtött akasztásos jelenettel kezdődik, ahol valamiért mindenki lázba jön egy halálra ítélt ember látványától. Itt jelenik meg először a fiatal Cathy (Charlotte Mellington), akinek az élete egy csapásra megváltozik, amikor édesapja Mr. Earnshow (Martin Clunes) befogad egy árva, írni-olvasni olvasni nem tudó fiút, akit a Kamaszok című sorozatból már ismert, Owen Cooper játszik. A két fiatal hamar megtalálja a közös hangot, állandóan együtt járják a Szelesdomb névre hallgató birtokot, védik, segítik egymást, és végül egy életre szóló kötelék alakul ki köztük. Ami aztán ahogy ugrunk az időben és a két főszereplőnkből felnőtt lesz, kicsit megváltozik.

A baráti csínyekből, – például, hogy tojást raknak a másik ágyába – ugyanis érzelmek lesznek és a két főszereplőnk vonzódni kezd egymáshoz. Valójában azonban ez több, mint szimpla vágy. A két gyerekkori barát, ugyanis szemmel láthatóan egymásnak lett teremtve. Ezt pedig Margot Robbie és Jacob Elordi gyakorlatilag tökéletesen viszi a vászonra, köszönhetően annak, hogy a két ausztrál származású művész között szinte végig tökéletes az összhang és ott van az a bizonyos szikra. Amelyből aztán sajnos nem lesz nagy, életre szóló szerelem, mert Catherine, bár szíve Heathcliff-ért dobog, végül elfogadja a közelben lakó, jómódú, Edgar Linton (Shazad Latif) házassági ajánlatát. Teszi ezt abszolút érzelmektől mentesen, egy stabil, biztos életet választva. Hiszen, apja gyakori ivászata és szerencsejáték-függősége miatt a családnak gyakorlatilag már fűteni sincs pénze ekkor.

A házasság ténye tehát eldöntetett, amikor pedig erről Heathcliff tudomást szerez, szó nélkül eltűnik, hogy aztán csak évekkel később, immáron jómódú, ápolt és tanult emberként térjen vissza egy rendkívül szép jelenetben. Amelyekből azért szerencsére bőven akad a filmben. Az érzelmes jelenetek mellett azonban elég sok az erotikusan túlfűtött képsor is, ami talán az egyetlen kritikája lehet a filmnek. Hiszen, – annak ellenére, hogy a 21. században élünk és nyilván nincs ezzel baj – egy ilyen klasszikus mű esetében talán lehetett volna ebből egy kicsit kevesebbet is.

Térjünk vissza azonban a filmhez, hiszen a hosszú évek után visszatérő Heathcliff az érkezése után rögtön egy vendégségbe hivatalos Catherine-hez és férjéhez, Edgard-hoz, ahol a megjelenésével rögtön leveszi a lábáról a kissé különc, Isabella-t, (Alison Oliver) akivel az este folyamán flörtöl. A szeme láttára űzött kis játéktól Catherine nyilván borzasztó féltékeny lesz és elkezdődik egy igencsak egészségtelen, toxikus viszony, ami alatt Catherine és Heathcliff titokban összejárnak miközben tudják, hogy valójában már sosem lehetnek egy pár. Közben telik-múlik az idő, Catherine édesapja meghal, Isabella egy borzasztó, mérgező házasságba kerül, végül pedig Nelly, (Hong Chau) a Lincoln-ház bejárónője is belép a képbe. Eközben pedig ott lóg a levegőben egy beteljesületlen szerelem, amelytől a két főszereplő egész környezete szenved, amelybe mindketten beleőrülnek és amelynek sokan ismerjük a végét.

Összességében tehát, az új Üvöltő szelek feldolgozás – 136 perc – egy borzasztó ingergazdag, az én figyelmemet gyakorlatilag az elejétől a végéig lekötő film, amely tele van a cikk elején már említett szenvedéllyel és érzelmi töltettel. Ha pedig már érzelmi töltet, akkor mindenképp ki kell emelnem, Margot Robbie játékát, aki ismét hozta azt a Suicide Squad-ból (Öngyilkos osztag), vagy épp a Wall Street farkasából már jól ismert szenvedélyes, erős karaktert, ami miatt sokan szeretik és ami igencsak jó hatással volt erre a filmre is. Hiba lenne azonban csak őt kiemelni, hiszen a többi színész és színésznő játékát sem érheti kritika. Mint, ahogy szintén nem érheti kritika az alkotás remek zenéit sem, amelyek pár jelenet alatt különösen hatásosan szólnak a filmben.

Egy olyan filmben, amely bár egy merőben újszerű, modern rendezői elképzelést, felfogást tükröz és nem feltétlenül az idősebb korosztályt célozza meg elsősorban, de attól még az üzenete kortalan és időtálló. Mert, akárhogy írjuk is körül, akárhogy színezzük, vagy csomagoljuk, Valentin-napon is csak ami belül van, az számít igazán!

Az Üvöltő szelek február 12-től a mozikban

A boritókép forrása: Warner Bros.

10/9