Vannak történetek, amelyek annyira valószerűtlenek, hogy elsőre nehéz elhinni, hogy igazak. A Song Sung Blue c. film története pontosan ilyen.

Trafikant András kritikája

A film Hugh Jackman és Kate Hudson főszereplésével egy wisconsini házaspár történetét meséli el, akik Neil Diamond-dalokkal hódították meg saját városukat, miközben abban bíznak, hogy a szenvedély és a kitartás egyszer majd túlmutat a helyi színpadokon. A történet szorosan követi a valóban megtörtént eseményeket: a váratlan sikert, a pillanatnyi csodákat és azokat a tragédiákat is, amelyek egyik napról a másikra írják át az emberi sorsokat. A Song Sung Blue nem mítoszt épít, hanem egy esendő, szerethető és fájdalmasan emberi történetet próbál vászonra vinni – azt vizsgálva, mi marad az álmokból, amikor az élet nem könnyen hajlandó happy endet adni.

Craig Brewer rendező–forgatókönyvíró (Amerikába jöttem 2) a legapróbb részletekig utánanézett a történetnek. Ezek a részletek elsőre talán fel sem tűnnek, mégis hitelessé teszik a látottakat. Egy-egy szükségszerűen dramatizált résztől eltekintve pontosan ábrázolja a valóban megtörtént eseményeket, és nem próbálja hollywoodi csillogással elfedni a valóság sokszor kellemetlenebb oldalát.

Főhőseink hiába tehetséges emberek. Tágabb és szűkebb környezetükben is számtalan tehetséges előadóművész él akik közül a szerencse csak néhányuknak engedi meg, hogy kiemelkedve a tömegből befutott sztárok legyenek. A többség, így főhőseink is a remek adottságaik mellett is küzdeni kényszerülnek a legapróbb fellépési lehetőségekért is.  Egymásratalálásuk, egymás iránti szeretetük azonban új minőséget adott – nem csak az életüknek – hanem a karrierjüknek is. Életüknek ezt a küzdelmes, de felemelő időszakát meséli el a film. A film hangvétele alapvetően drámai. A történet súlya végig ott nehezedik a nézőre, különösen akkor, amikor a sors egészen valószerűtlen fordulatokat tartogat a szereplők számára. Ugyanakkor Brewer jól érzi az arányokat: a komorabb pillanatokat időnként oldja egy-egy finoman adagolt, emberi humorral. Ezek a jelenetek nem poénkodásból születnek, inkább abból a felismerésből, hogy még a legnehezebb élethelyzetekben is képesek vagyunk nevetni – néha éppen a túlélés érdekében.

A szereposztásra sem lehet panaszunk. Hugh Jackman már több filmben is bebizonyította, hogy kiválóan állnak neki a zenés, musical  szerepek. Zseniálisan tud énekelni, de ami ennél is fontosabb: érzelmekkel tölti meg a dalokat. Kate Hudsonra még mindig jó ránézni. Olyan kisugárzása van, amely szinte betölti az egész filmvásznat. Karaktere egyszerre esendő és szerethető, Hudson pedig pontos érzékkel ragadja meg ezt az összetettséget. Külön öröm volt viszontlátni Jim Belushit (Kutyám, Jerry Lee) is. Manapság sajnos nem tartozik a legfoglalkoztatottabb színészek közé, pedig egyértelműen van benne tehetség. Bár itt nem ő áll a középpontban, minden jelenetében érezni azt a rutint és energiát, amitől emlékezetessé válik a karaktere.

Összegzés

Összességében a Song Sung Blue bár egy könnyű film, de a hatása nem múlik el azonnal: idő kell ahhoz, hogy megemészd a látottakat, hogy igazán leülepedjen, miről is szólt ez a történet. Azoknak is ajánlom, akik szeretik Neil Diamond dalait, hiszen a zene szerves része a film élményének. Emellett az életrajzi filmek kedvelői is sokat találhatnak benne, különösen azok, akik nem a kiszámítható, feloldozó történeteket keresik. A Song Sung Blue nem ígér boldog befejezést – inkább csendesen emlékeztet arra, hogy az élet ritkán működik forgatókönyv szerint.

8/10