” A lépcső alatt kuporogva döntöttem el, hogy elindulok. Az adott pillanatban még nem gondoltam alaposan végig, milyen lesz 630 mérföldet (1014 km) gyalogolni hátizsákkal a hátamon, nem gondolkodtam azon, hogyan lesz rá pénzem, és sem azt nem gondoltam át, hogy majdnem száz éjszakát fogok vadkempingezni, sem azt, hogy mit fogok csinálni utána. Na és még nem szóltam a férfinak sem, aki harminckét éve volt a társam, hogy ő is jön velem. ” – kezdődik Raynor Winn 2018-ban kiadott életrajzi regényének első fejezete. A kiadás évében 2 millió példányban elkelt könyv filmes változata a tavalyi nemzetközi bemutatója után végre itthon is bemutatásra kerül. Mi pedig be is ültünk a filmre, hogy aztán beszámolhassunk róla Önöknek. A tenger útja (The Salt Path) című film sajtóvetítésén jártunk.

A történet szerint a valahol az ötvenes éveiben járó kétgyermekes házaspár Ray (feleség) és Moth (férj) egy rosszul elsült befektetés miatt elveszíti a wales-i házát és utcára kerül, ráadásul a pár férfi tagjáról nem sokkal később kiderül, hogy halálos beteg. Ezért, miután gyakorlatilag semmi nem marad a pár kezében, a végrehajtók dörömbölése közepette egy útikönyvet meglátva eldöntik; mindent maguk mögött hagyva egy hosszú túrára indulnak Anglia délnyugati részére, a West Coast Path elnevezésű gyalogúton. Amely bár helyenként finoman szólva sem könnyű túra – az út során leküzdendő szintkülönbség majdnem négyszerese a Mount Everest magasságának – de nagyon szép, illetve az útvonal két világörökségi helyszínen is áthalad, amelyekből – sok más gyönyörű táj mellett – bőven kapunk ízelítőt a film csodaszép felvételein keresztül.

A házaspár – akiknek a felnőtt gyermekei már teljesen önállóak – tehát kisétál az addig biztonságot nyújtó otthona ajtaján, hogy egy rokonnál eltöltött pár hét után immáron mindenre felkészülve elinduljon a végtelennek tűnő kirándulásra. Amely során csupán egymásra, az államtól kapott heti 40 fontra, a kevés megmaradt pénzükre, a hátizsákukba bepakolt dolgokra és a végtelen kitartásukra számíthatnak.

Az pedig, hogy a fentiekből miből mennyire lesz szükség az már csak a filmből derül ki, viszont azért annyit elmondhatunk, hogy mindegyikből jócskán fog kelleni. Hiszen főhőseink amellett, hogy útközben ki vannak téve a természet viszontagságainak, – ne feledjük gyakorlatilag végig sátorban alszanak – gyakran az emberi természettel is meg kell küzdeniük. Például azért, mert hajléktalanok és ha ezt egy kávézóban megemlítik egyből máshogy néznek rájuk, vagy mert néhány túrázó felelőtlennek nevezi őket, mikor elmondják a történetüket, de olyan is előfordul, hogy a mindentől távol felvert sátorból egy öregember el akarja őket zavarni, mert az a hely szerinte nem arra való. A nehézségeken túl azért persze pozitív és vidám eseményekből sincs hiány az út során. Ilyen eset az is, amikor Moth-ot híres költőnek nézi útközben egy férfi és ezért az igazságról mit sem sejtve vendégül látja a házaspárt az otthonában.

A fent említett eseményeken kívül a film még tartogat érdekes történeteket a több, mint ezer kilométeres túráról, azonban azt gondolom ennek mozinak az erőssége és a legjobban sikerült része az a Moth és Ray közötti különleges kapcsolat megjelenítése a filmvásznon. A két remek színész – Gillian Anderson és Jason Isaacs – között, ugyanis valami olyan szelíd igazi szeretet és összhang jön át a filmet nézve, ami azon kívül, hogy ritkán látható, olyan hatást kelt, mintha a két színész tényleg több, mint 30 éve férj és feleség lenne. Holott erről szó sincs.

A házaspár két tagját alakító színész játéka tehát gyakorlatilag tökéletes, azonban maga a film sajnos közel sem az. Köszönhetően többek között a nem túl eredeti forgatókönyvnek, ami szerintem sok jó és érdekes történetet nem használt fel a könyvből, ami hasznára válhatott volna a filmnek. Ami persze így se lett rossz, csak nem kiemelkedő. Pedig lehetett volna az, hiszen a könyv nem véletlenül lett bestseller és a szerző sem véletlenül keresett a könyvvel közel 13 millió dollárt. Igaz ez még annak ellenére is, hogy a sikerkönyv valóságtartalmával kapcsolatban leleplező riport jelent meg az egyik legfontosabb brit lap, a The Observer egyik oknyomozó újságírójától, amelyben a szerző több helyen megkérdőjelezi a könyvben leírtak igazságát.

Összességében A Tenger útja (The Salth Path) egy kedves, érzelmes film többek között az újrakezdésről, az egymás mellett való kitartásról és a természet erejéről. Ahol, egy már idősödő házaspár, aki mindent elveszít és padlóra kerül, az egyik legősibb és legkézenfekvőbb módszert választja az újrakezdésre; elmegy és sétál egy nagyot. Egészen addig, amíg ki nem alakul hogyan tovább. Nem akármilyen történet! Kíváncsi vagyok, hogy mondjuk százból hányan vállalnának be egy ilyet, amikor a hajléktalanság fenyeget. Bár, ki tudja? Talán csak elindulni nehéz! Az meg, hogy mi lesz később? Majd útközben kiderül!

10/7

A tenger útja (The Salt Path) 115 perces angol filmdráma december 25-től látható a mozikban

Borítókép forrása: Mozinet