Galgóczi Anikó írása

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek alapon úgy döntöttem, hogy leírom az én kis történetemet. Figyelmeztetlek, hogy elég összetett és para az egész szóval csak akkor olvasd el, ha érdekel vagy igazából akkor, ha nem, de kínozni szeretnéd magad.

Tehát ez most full őszinte lesz: képzeld el, kirúgtak a suliból, ami amúgy se érdekelt, és ott álltam, hogy oké, most akkor mi a franc legyen, hazamenni nem akartam, mert anyu-apu teljesen be gőzölt volna aztán persze, megint jött volna a nagy családi leosztás, a tipikus “mi lesz belőled, fiam”, és te meg csak azt éreztem, hogy ez az egész egy nagy színház, mindenki szerepet játszik, és ehhez őszintén szólva én rohadtul nem akartam tapsolni. 

Na, körülbelül. így indult a sztorim: fogtam magam, és leléptem New Yorkba, mintha egy menekülő játékban lennék, de nincs pálya, se checkpoint, csak a város, ami egyszerre csillog meg nyomasztó, és olyan, mint egy hatalmas tükörlabirintus, ahol mindenhol az a kérdés, hogy ki is vagy valójában. Már az elején csomó olyan arcba belefutottam, akikről azt hittem, hogy haverok, vagy legalább normálisak, de minden találkozó után ott maradt az a már-már túl jól ismert fura íz, tudod, amikor mosolyogsz, de belül érzed, hogy hamis. 

Aztán meg elmentem egy randira és valahogy persze minden félresiklott, mert hiába akartam lazulni, valami mindig bennem akadt: egyszerre akartam felelősségteljes felnőttnek tűnni meg gyerek maradni, egyszerre vonzott a bulizás és taszított az a gondolat, hogy csak beállok a sorba. 

Éjszaka hotelek, bárok, telefonok, régi számok, “helló, mi újság”, és közben végig bennem zakatolt, hogy mi a fenét is csinálok én valójában. Az emberek meg, hát, olyanok voltak, mintha valami láthatatlan maszk feszült volna mindenkinek az arcán: mondtak szép szavakat, adtak tanácsokat, de valahogy mindig éreztem a repedést és az ürességet mögötte. 

A tanárom is próbált nagyon okosnak tűnni, meg igyekezett eljátszani, hogy érdekli, mi van velem, és lehet, hogy tényleg érdekelte, de közben az egész beszélgetés olyan volt, mintha egy gépből jött volna: ugyanaz a lemez, ugyanaz a “szedd össze magad, kisfiam”, ami a legkevésbé se segített, amikor bennem amúgy az a kérdés tombolt, hogy van-e egyáltalán bármi, amit érdemes összeszedni ebből az egészből. 

Na meg persze ott vannak a csajok: szép szemek, gyors nevetések, meg az a furcsa érzés, hogy ha kicsit tovább néznél, eltűnne minden varázs, és maradna a nagy semmi. Néha olyan volt, mintha teszteltem volna magam: kipróbáltam valami felnőttes dolgot, aztán azonnal visszarántott az a különös bűntudat, hogy amúgy én miért is akarok már ilyen hamar „nagyfiú” lenni, ha közben még mindig az a gyerek vagyok, aki igazságot akar ott, ahol minden hamis. 

A városban csatangolni amúgy olyan volt, mint egy hosszú, fura álom: látsz mindenféle arcot, és mindegyikben megcsillan valami, de sose tudod, hogy az tényleg valódi-e. És akkor, amikor már azt érzed, hogy mindenki csak eltol magától, mert túl sok vagy, vagy túl kevés, de aztán persze beugrott a húgom, Phoebe, aki olyan, mint egy fény egy hosszú alagút végén. 

Vele lenni más: nála nem kell megjátszanod magad, nem kell okosnak tűnni, nem kell menőnek lenni, csak ott vagy, és végre érzed, hogy tudsz önmagad lenni. A kislány szemeiben nincsenek maszkok, nincs álca, és amikor vele beszélsz, hirtelen értelmet kap az a fura álomkép a fejemben, hogy én lennék a “zabhegyező”, tudod, az a srác, aki a rozs mező szélén áll, és ha a gyerekek futnak és majdnem lezuhannak, én elkapom őket. 

Lehet, hogy ez gyerekes, lehet, hogy naiv, de minden másnál tisztább: megóvni azt, ami még nem romlott el, megfogni azt, ami még nem hazug. Nos igen, bár én lennék az a tipikus „Zabhegyező”.

Így a sztori végére tartozom egy vallomással. A történet nem az enyém, nem is egy ismerősömé, de még nem is csak mesélte valaki egy részeges „túl őszinte” éjszakán. A történet J. D. Salingeré, aki 1951-ben írta ezt az elgondolkodtató és véleményem szerint mindenkinek mást sugalló történetet.

A könyv nem egy akciófilm, hanem egy nagy belső utazás, ahol végig a saját fejedben csörtetsz, próbálod kibogozni, miért idegesít mindenki, és miért esel szerelembe a gondolattal, hogy egyszerűen csak őszinte lehess. Néha Holden Caulfield (a főszereplő) kicsit idegesítő lehet, néha a történet már-már olyan, mint egy TikTok-rant, de közben ott van a lényeg: az a kétségbeesett keresés, hogy hol van az a hely, ahol nem kell hazudni.

Ha te is voltál már úgy, hogy körülnéztél az iskolában, a buliban, a kávézóban, és azt érezted, hogy mindenki csak performál, és te meg nem akarsz rátenni még egy filtert, akkor ez a sztori ott talál be, ahol nem is gondolnád. 

Nem könnyű, mert nem simogat, nem ad instant megoldást, sőt néha szembesít azzal, hogy te sem vagy mindig jobb, csak másképp vagy elveszett. De pont emiatt kell: mert elgondolkodtat, és lehet, hogy a végén nem leszel okosabb, csak őszintébb. 

Szóval, ha úgy érzed, hogy a világ túl hangos, túl csillogós, és közben üres, olvasd el; hátha te is találsz benne egy rozs mezőt, ahol meg tudsz állni, és elkapod magad, mielőtt lezuhannál. És ha nincs ilyen mező, legalább lesz egy történet, ami azt súgja: nem vagy egyedül azzal, hogy nem értesz mindent. 

A Zabhegyező nem tantermi lecke, hanem egy őszinte, néha zavaros, néha gyönyörű vallomás arról, milyen túl gyorsan felnőni, és közben kapaszkodni abba, ami még tiszta, ismerős és jólesően gyermeki.