Az Egykutya négy régi barát találkozásán keresztül mutatja meg, milyen könnyen reped meg a látszólagos harmónia. Tenki Dalma számára Vica figurája évek óta kísérőtárs: színpadon és a filmben is az érzékenység és az elfojtott feszültség rétegeit bontotta ki. Ebben az interjúban az őszinteségről, a maszkok lehullásáról és a valódi jelenlét fontosságáról beszél – mind művészként, mind gyógypedagógusként.

Trafikant András interjúja

Trafikant András: A filmben négy régi barát találkozik hosszú idő után, és szembesülnek a közös múltjukkal. Eszedbe jutott a saját életedből olyan helyzet, amikor hasonló helyzetbe kerültél? Ha igen, milyen hatással volt rád ez az élmény?

Tenki Dalma: Konkrétan ilyen eset nem jut eszembe, de gyakran előfordulnak olyan helyzetek, amelyeket a véletlen irányít, és nem megtervezettek – ellentétben a film egyik főszereplője, Patika által megtervezett találkozóval. Olyan gyakran történik velem, hogy az utcán összefutok valakivel, akit hirtelen meg sem ismerek. Aztán elkezdünk beszélgetni és kiderül, hogy régi általános iskolai vagy gimis osztálytársam, csak hát eltelt 15-20 év, és rengeteget változtunk. Szeretem ezeket a találkozásokat, kíváncsi vagyok, kivel mi történt, ki hol tart az életében. Sajnos osztálytalálkozóra nem tudtam eddig elmenni, de bízom benne, hogy az is egyszer összejön.

T.A.: Ha lehetőséged lenne változtatni vagy hozzátenni valamit Vica karakterének történetéhez – akár a színpadi változatban, akár a filmben –, mi lenne az? Van esetleg olyan oldal vagy sorsfordulat, amit szívesen kibontanál a figurával kapcsolatban, ha te alakíthatnád a történetét?

T.D.: Van. Talán megmutatnám azt, hogy milyen a gyermekeivel, és, ha külső szemmel néha idegesítő figura is lehet, csodás édesanya. Van a filmben egy monológom, illetve pár Vica érzékenységére utaló finom jel, ezekbe a karakter jó szívét próbáltam belerejteni.

T.A.: Vica hosszú, érzelmi monológjában a karakter teljesen elveszíti a kontrollt. Hogyan készültél fel színészként erre a jelenetre, hogy hitelesen elengedd a kontrollt a kamera előtt?

T.D.: Megbeszéltük Kristóffal (Deák Kristóf a film rendezője – a szerk.), mikor hova kell eljutnom térben, és a többit rám bízta. Ez óriási szabadságot jelent ám, amikor tulajdonképpen azt csinálsz a jelenettel, amit te szeretnél, csak meg van adva, honnan, hova kell eljutnod. Nyilván azért, hogy le tudjon követni a kamera. Ez a monológ több szempontból fontos – valóban, itt teljesen lekerül Vicáról az álarc és egy másik, igazabb, megtörtebb oldalát látjuk. Őszintén, nekem ezeket a megtört jeleneteket volt könnyebb vagy inkább egyszerűbb forgatni, de színpadon csinálni is. Ugyanis iszonyú fárasztó, hogy az ember maszkol 0-24 órában, amikor pedig végre ledobjuk, akkor eszmélünk, hogy miért is vesszük fel egyáltalán, ha őszintének lenni kevésbé megterhelő. 

T.A.: Az Egykutya tele van titkokkal és meglepő fordulatokkal, de spoilermentesen: számodra mi a történet legfontosabb üzenete?

T.D.: Az, hogy legyünk jelen, legyünk őszinték, szeressük egymást és szeressük az életet minden nehézségével együtt!

T.A.: Évekig játszottad Vicát színpadon, most pedig a filmváltozatban is. Felfedeztél valami új aspektust a karakterében, vagy akár önmagadban a forgatás során, amit a színházi előadások alatt  még nem jött elő?

T.D.: Igazából azt, hogy a bőröm alatt lakik ez a néha tényleg idegesítő nő. Sokszor kaptam meg mind a film bemutatója, mind az előadás után emberektől, hogy “úgy idegesítettél”. Aztán mindig beszélgettünk róla, és igazából kiderült, azért volt ez, mert az illető vagy magában vagy a közvetlen környezetében találkozott már hasonló típussal, és ugye, ami tükröt tart, az mindig ijesztő. Ezt a saját életemből is tudom. Én Vicával tükröt akartam tartani, a nőknek, és általában mindenkinek, hogy mennyire tehetségesek vagyunk mi emberek abban, hogy azt mutassuk, minden rendben… és mennyire könnyen meg tud mutatkozni végül mégis az igazi arcunk.

T.A.: Vica a történetben azt képviseli, hogy egy nő számára a kiteljesedés fő útja az anyaság. Te személy szerint mennyire értesz egyet ezzel a nézettel?

T.D.: Nem értek ezzel egyet. Viszont mindig fontos szerepet játszottak az életemben a gyerekek és a nevelés, edukálás, tanítás, fejlesztés, hiszen gyógypedagógusként dolgozom. Azt gondolom, kellene már ott tartanunk a világban, hogy mindenki eldönthesse – akár nő, akár férfi –, mi a maga útja, és ne ilyen egyszerűsített sémák alapján skatulyázzunk. Viszont Vica karakterével elég sok ember nézete azonosul, ezt mind a közönségtalálkozókon, mind alapvetően látom a mindennapokban. A filmben lévő négy különböző álláspont és karakter azért is szerencsés, mert mindenki megtalálja azt, amivel tud menni másfél órán át, aztán utána még napokon keresztül.

T.A.: Köztudott, hogy mindössze két hét alatt forgattátok le a filmet, ami nagyon szoros határidő. Mennyire volt megterhelő ilyen intenzív tempóban dolgozni?

T.D.: Előtte volt egy intenzív, 2 hetes próbafolyamat és évekig játszottuk a forgatás előtt ezeket a karaktereket. Tehát előismerettel rendelkeztünk – a film próbája azért volt fontos, mert lejártuk a “KRESZ-t” az operatőrrel és a rendezővel együtt, hogy már “élesben” ne azzal kelljen foglalkozni, ki, hova ül, vagy megy, hanem, hogy mit játszik. Ami valljuk be, mindig a legfontosabb.

T.A.: Szerinted milyen gondolatokat vagy érzéseket visznek magukkal a nézők a film után?

T.D.: Én ezt nem szeretném eldönteni. Ami viszont eddig a visszajelzés, és, amit érzékelek, valamint az előadást követően is mindig ez volt a döbbenetes, hogy nem volt olyan ember, aki ne beszélgetett volna utána. És ez szerintem a legjobb bók, hogy az embereket beindítja, közösségi élményt teremt, és elindul a kommunikáció. Szerintem ezért érdemes művészetet csinálni, hogy utána legyen miről beszélni.

T.A.: Nemcsak színész vagy, hanem gyógypedagógusként is dolgozol. Mit ad neked ez a másik hivatás, és tanultál-e a gyógypedagógusi munkádból olyasmit, amit a színészi pályádon is kamatoztatni tudsz?

T.D.: Leginkább azt tanultam, hogy mennyi probléma van még az életben. A színház, de bármely más szakma is egy zárt burok, az ember azt gondolja sokszor, csak az létezik és semmi más. Én azért örülök, hogy belelátok egy másik szakmába is, mert rájövök, mennyi igazi “gond” van még az életben, azon kívül, hogy milyen ruha legyen rajtam a holnapi eseményen. Bár nekem sosem ez volt a prioritás, de amikor látom, hogy mennyi embernek ez, olyan szívesen elvinném a munkahelyemre vagy egy sérült gyerekekkel foglalkozó alapítványhoz, hogy nézze meg, hol kezdődik a probléma. Ami még nagyon fontos, hogy amióta gyógypedagógus is vagyok (mindig hozzátartozott az életemhez), és amióta hivatásszerűen is űzöm, hasznosabbnak érzem magam és sokkal több szeretetet kapok, mint csak a színházban.

T.A.: Melyek azok a személyes értékek vagy elvek, amelyekhez minden körülmények között ragaszkodsz a pályád során? Volt már rá példa, hogy egy számodra fontos elv miatt lemondtál egy szerepről vagy egy lehetőségről?

T.D.: Sosem volt ilyen. Sosem! És ebből voltak is gondok. Talán, amit lassan tanulok, hogy tudjak nemet mondani, ezt nehezen tettem meg pályakezdő koromban – ma már könnyebben megy. Amit bánok, hogy magamat és másokat sem tudtam megvédeni a színházi bántalmazástól. Viszont, ha a mostanában egy minimális mértékben is megtapasztalom, azonnal jelzem. Rettenetesen káros tud lenni, és kevés olyan kollégát tudok mondani, aki nem esett át rajta.

T.A.: Amikor megkapsz egy új szerepet, hogyan kezded el felépíteni a karaktert?

T.D.: Igazán nincs egy ilyen konkrét szerepépítési stratégiám. Ami szerintem fontos az összes szerepnél, a gondolat, és, hogy minél jobban megismerjem minden rossz és jó tulajdonságával az adott karaktert.

T.A.: Ha találkozhatnál a pályád kezdetén álló, fiatal önmagaddal, milyen tanácsot adnál neki? Mit csinálnál esetleg másképp a karriered elején a mostani tapasztalataid birtokában?

T.D.: Álljon ki magáért és másokért minden helyzetben! Ne hagyja, hogy bántsák őt és a körülötte lévőket, és ne féljen a következményektől, ha kiáll másokért.

T.A.: Fontosnak tartod, hogy színészként a közéleti kérdésekben is megszólalj? Van olyan társadalmi ügy vagy téma, ami különösen közel áll hozzád, és amelyben szeretnél változást vagy nagyobb figyelmet látni?

T.D.: Természetesen igen. Ami leginkább megmozgat, és ezért azt gondolom, hiteles is tőlem, ha a sérült gyermekekkel, fiatalokkal és felnőttekkel való integráció és az elfogadás mellett állok ki.

T.A.: Mesélj egy olyan szakmai kihívásról, amivel szembesültél a pályád során! Hogyan sikerült túljutni rajta, és milyen tanulságot vittél tovább belőle?

T.D.: Amikor különböző helyeken felmondtam, vagy otthagytam próbafolyamatot, mert nem volt komfortos a közeg és a bántalmazás legkisebb részét is megéreztem. Ezek voltak azok a lépések, amik a legközelebb vittek ahhoz, aki most vagyok, és amilyen protetikus környezetben most dolgozom, most már csak olyan helyeken és emberekkel dolgozom, ahol komfortosan és szeretetben érzem magam. Én enélkül nem tudok működni. Ez van.

 
T.A.: Milyen útravalót kaptál a szüleidtől vagy a családodtól, ami a mai napig elkísér? Van olyan tanács vagy érték, amit otthonról hoztál?

T.D.: Édesanyámtól a főzőtudományát és az erejét. Édesapám humorát és közvetlenségét. Nővérem kitartását és eleganciáját. 

T.A.: Volt-e a pályádnak egy olyan pillanata – akár egy előadás végén, akár egy filmforgatás során –, amikor hirtelen azt érezted, hogy ezért az élményért érdemes ezt csinálni? Mesélj erről a pillanatról: mi történt, és miért volt számodra ennyire emlékezetes?

T.D.: Minden, Egykutya és Hisztis királykisasszony előadás után ezt érzem. És őszintén, amikor megnéztem az Egykutya filmet, akkor is ezt éreztem.

T.A.: Vannak új filmes vagy színházi projektek, amiről beszélhetsz?

T.D.: Most október végén egy ideig az utolsó színházi bemutatóm lesz. És az összes előadásomat november elejéig játszom, még itt-ott dolgozom februárig, de aztán már csak a világ legszebb szerepére készülök!