Szána Miklós kritikája

Sirāt, az iszlám vallásban a pokol és a menny közötti ösvény vagy híd, amelyen a végítéletkor át kell kelnie a lelkeknek, ha a paradicsomba szeretnének kerülni. A Sirāt hasonló, mint a Teremtés könyvéből ismert Jákob földtől az égig érő létrája, amelyhez hasonló kép a legtöbb mitológiában megtalálható. Egy út, ami nem könnyű, tele van megpróbàltatásokkal és aminek a végéig csak az erős hitűek és az arra érdemesek jutnak el. Egy utazás, amin vallási meggyőződéstől, hittől, gondolkodásmódtól függetlenül mindenki részt vesz, csak esetleg máshogy képzeli el a végét. Egy ilyen utazásra indul el Luis, fiával Estebannal, hogy felkutassa eltűnt lányát egy marokkói sivatagban rendezett rave-partin. Mi pedig velük utaztunk. A tánc a sivatagban (Sirāt) című film sajtóvetítésén jártunk a Cirko-gejzír moziban.

Az idei cannes-i filmfesztivál zsűri díjas filmje a kezdő jelenettel rögtön egy rave-partiba visz minket, ahol a meglehetősen vegyes társaság épp teljes átéléssel táncol a sivatag közepén felállított óriási hangszórókból dübörgő remek zenére. A Monegros néven Spanyolországban konkrétan fesztivál formájában is létező sivatagi bulizási forma hangulata egyből átjön, ahogy perceken keresztül nézzük az extázisban lévő arcokat. Már-már mi is egy szórakozóhelyen érezzük magunkat az órák óta dübörgő zenétől megrészegedve, amikor is megjelenik főhősünk a fiával. Mondanunk sem kell, hogy az óriási kamionok és a sivatagi rave-parti közönsége között kicsit furán néz ki az átlagos benyomást keltő, kissé pocakos apuka a fiával, annak kutyájával és a városi autójukkal. Lekezelésről persze szó sincs, azonban ettől még az önfeledten táncoló tömegben senki se látta Luis öt hónapja eltűnt lányát. Ráadásul a buli folyamatosan dübörög, így pár szavas beszélgetéseken kívül túl sok mindenre nincs lehetőség.

Végül aztán Luis és fia talál egy éppen a folyamatos zenétől kicsit távolabb pihenő, ötfős baráti csapatot, akikkel már egy mondatnál többet is tud beszélni. A lányról ugyan ők sem tudnak semmit, de elmondják, hogy van egy másik rave-parti is a sivatagban, ahol érdemes lenne még próbálkozniuk. Ők azonban még nem döntöttek, hogy mennek-e tovább. Nem sokkal később azonban ez a kérdés eldől, ugyanis a hatóság nagy erőkkel megjelenik és feloszlatja a bulit. Így aztán a tömeg kénytelen felpakolni a hangfalakat és a katonaság felügyelete mellett a kamionokkal szép hosszú sorba rendeződve elvonulni.

Az elvonulás meg is történik, azonban nem teljesen úgy, ahogy azt a katonaság elképzelte, ugyanis az ötfős társaság (Biugi, Stef, Josh, Tonin és Jade) a két kamionjával kiáll a sorból és menekülőre fogja a végtelen sivatagban. Luis egy darabig nézi a két elhúzó kamiont, majd rövid mérlegelés után, a fia biztatása mellett utánuk indul, hogy aztán később találkozva együtt menjenek tovább az ismeretlen sivatagi úton.

Főszereplőnk legújabb útitársai egyébként első ránézésre nem keltik a legjobb benyomást. Az amatőrök által játszott karakterek közül az egyiknek a kézfeje, a másiknak pedig az egyik lába hiányzik, így műlábbal, illetve csonka kézzel kénytelenek például bulizni is. Bár ez látszólag egyáltalán nem zavarja őket, hiszen a kissé zord és egyedi külső teljesen normális embereket takar, akik szeretnek jó zenére táncolni, kikapcsolni. Az pedig, hogy Oliver Laxe, a francia származású spanyol filmrendező ilyen embereket választott a kis baráti társaságot megformáló szerepekre, valószínűleg nem véletlen. Hiszen, az egész alkotás egy nagy szimbolikus utazás, ahol a film alatt gyakorlatilag végig a cikk elején már említett pokol és a menny közötti ösvényen lépdelünk. Azon az úton, ahol a sivatagban folyamatosan bulikról bulikra járó társaság tagjai már valószínűleg régóta vesztegelnek.

Ahogy haladunk előre a filmben Luis és a baráti társaság tagjai egyre jobb viszonyba kerülnek, amiben persze azért közrejátszik az egymásra utaltság is. Luis például kifizeti a benzinpénzt, a fia unszolására megosztja a későbbre tartalékolt csokoládét, az ötfős csapat pedig egyből visszafordul és segít a kamionnal, amikor látja, hogy apa és fia nem tud átjutni a vízi akadályon. Ahogy pedig a viszony, úgy a történet is fejlődik szép lassan. Azt azonban, hogy a közös út hova vezet még ekkor sem tudjuk pontosan. Mi viszont ettől függetlenül utazunk tovább a filmmel még akkor is, amikor minden összeomlik, amikor érezzük, hogy a halál váratlanul és kegyetlenül csap le és akkor is, amikor úgy tűnik most már tényleg nincs tovább. Pedig mindig van tovább, viszont az út végéig csak az juthat el, aki tényleg nem fél és valóban elhiszi, hogy mindenen át tud menni.

A tánc a sivatagban egy egyedi, de nagyon jó és elgondolkodtató film, amit Luis szerepében Sergi Lopez egyetlen hivatásos felnőtt színészként nagyszerű alakításával gyakorlatilag a hátán visz végig. A remek színészi játékhoz a kiváló zenék (Kangdin Ray francia DJ) és a hozzá nagyon jól passzoló felvételek pedig hatásos aláfestésnek bizonyulnak. Ezeknek köszönhetően pedig egy nagyon sajátos és izgalmas úton vehetünk részt, ami hirtelen a semmiből nagyon felkavaró is tud lenni. Mi mégis végigmegyünk rajta, hiszen kicsit olyan ez a film, mint az élet; egy utazás, amit kár lenne kihagyni!

A Tánc a sivatagban (Sirāt) című film november 6-tól látható a mozikban.

A borítókép és a cikk képeinek forrása: port.hu

10/9