Lelkes Viktória színikritikája

Ritkán kezdődik egy színházi évad ennyire elementáris erővel, mint most a Pécsi Nemzeti Színházban. A 2025/26-os szezon nyitó darabja, A Pál utcai fiúk nem csupán egy sikeres musical adaptációja, hanem valódi színházi ünnep lett, amely egyszerre tiszteleg Molnár Ferenc klasszikusa előtt, és új életet lehel a sokak által jól ismert történetbe.

A Dés László, Geszti Péter és Grecsó Krisztián nevével fémjelzett musical 2016-os vígszínházi ősbemutatója óta országos jelenséggé vált. Sokszor, sokféle feldolgozásban láthatta már a közönség, a Vígszínházban pedig a mai napig tartó sikernek a titka részben, hogy egy tucat jóképű, energikus fiatal színész viszi a hátán az egyébként „egyslágeresnek” tartott művet. Pécsett azonban nem elégedtek meg a bevált recept másolásával: valami újat, valami sajátot akartak alkotni, és ez teljes mértékben sikerült. A színpadkép maga is főszereplővé válik. A díszlet szinte varázslattal kelti életre a Grundot és a Fűvészkertet: nemcsak hátteret ad, hanem atmoszférát teremt. Az alkotók nem pusztán illusztrálnak, hanem elénk hozzák Molnár Ferenc regényének világát. Olyan, a regényben megjelenő apró részletekre is figyeltek, amelyek felett más rendezésekben gyakran elsikkadnak. A néző egyszerre érzi magát musical-előadáson és egy irodalmi klasszikus sűrűjében, a kettő így válik egységes színházi élménnyé. 

A zenei oldal sem maradhat említés nélkül. Bár egy-egy szólista hangja önmagában olykor kevésnek bizonyul, a kórus közösségi ereje mindent feledtet. Együtt megszólalva kárpótolnak mindenért: fegyelmezetten, pontosan, mégis lelkes lendülettel töltik be a teret. Ez a kollektív hangzás az, amely igazán életre kelti a történetet, hiszen maga a regény is a közösségről, a hűségről és az összetartozásról szól.

Egészen más energiát visznek a darabba a táncosok. Sajátos, üde koreográfiájukkal vizuálisan is gazdagítják az előadást, sokszor kommentálva, máskor felerősítve a drámai ívet. Nem egyszer okoznak izgalmat a szereplők, amikor hordókon gurulnak vagy ugrálnak, az ember óhatatlanul visszatartja a lélegzetét. Egészségügyisként többször is azon kaptam magam, hogy izgulok értük, holott nyilván profin, biztonságosan betanult mozdulatokról van szó. 

 A darab drámai csúcspontja Nemecsek halála, és ez Pécsett egészen szívfacsaróra sikerült. A csend, ami a nézőtéren kialakult, kézzel fogható volt. A közönség együtt lélegzett a szereplőkkel. Takaró Kristóf Boka Jánosként hiteles és mélyen átélhető alakítást nyújtott, játéka sokszorosan felerősítette a jelenet tragikumát.

A színházi közhely szerint a legnagyobb fizetség a taps. A Pécsi Nemzeti Színház csapata egész biztos gazdagon térhet haza az előadás után. Aki valaha állt már színpadon, tudja, milyen felemelő érzés, mikor a közönség álló vastapsban fejezi ki háláját. Kőszínházban ritkán adódik ekkora erejű közönség reakció, ám Pécsett ezen az estén megtörtént. Méltó és emlékezetes évadnyitó volt.