Kökényesy Balázs interjúja

Fliegauf Bence új filmje megérkezett a magyar mozikba. A rendező újabb alkotása egy különleges film, mivel egy “áldokumentumfilm”, tehát dokumentumfilm stílusban elmesélt játékfilm. Sok borzongást és sok rejtélyt ígér. Az interjúban az alkotói folyamatról és a film témáiról  kérdeztük a rendezőt. 

Kökényesy Balázs: Gratulálok a filmhez. Mi volt az inspiráció?

Fliegauf Bence: Egy mentális zavarral küzdő tűzoltó monologizált a játszótéren, ahol a mászókákon lógtam a haverjaimmal. A tűzoltó a zsanai gázkitörésen extrém stresszterhelést kapott, és látomásai lettek. Gyógyszereket kellett szednie, különben egy démont látott. Mi fogóztunk, köpőcsöveztünk, és énekeltük az akkor népszerű gyerekmondókát, a Jimmy Jaguárt. Ő egyszer csak felállt, rám mutatott, és azt mondta: „Ő az!” Döbbenten néztünk, nem értettük, aztán játszottunk tovább. Ő innentől kezdve Jimmy Jaguárnak hívta azt a démont, akit Zsanán látott a lángok között. Ezt az egészet elfelejtettem, aztán néhány évvel ezelőtt betört a tudatomba az emlék. Nekiálltam filmet csinálni Jimmy Jaguárról.

K.B.: A filmben megjelenik egy elég hátborzongató szekta, eszünkbe juthat a Fehér éjszakák című film. Miket olvastál a szektákról a filmhez?

F.B.: Charles Manson, Jim Jones, Osho, Jaime Gomez stb. – jól ismerem a történetüket. A szekták úgy vonzanak engem, mint fényt a bogarakat. De kit nem? Titkok, szex, bűn, szellemek, árulások…

K.B.: A film sok műfaj keveréke. Rejtély, bűnügy, „true crime”, horror, áldokumentumfilm és még sorolhatnánk. Melyik műfaj fejezi ki legjobban neked a filmet?

F.B.: Ez egy igazi szerzői film. Sok mindennel kísérleteztünk, nemcsak a történet szintjén, hanem – ahogy mondod – a műfajok kereteivel is játszadoztunk. Eredetileg egy sorozat pilotjának álltunk neki, ami időközben elkezdett átalakulni valami fura hibriddé. Így született meg ez a szabálytalan nagyjátékfilm. Most érdekes helyzet alakult ki, mert ez a film teljesen alkalmatlan arra, hogy referenciának használjuk a sorozathoz. Ahhoz ugyanis teljesen más formanyelvet képzelek el. Egy sötét tónusú társadalmi thrillert tervezünk, ami leginkább a Jimmy Jaguar utolsó jelenetében felvillantott világot bontja ki – de azt nagyon.

K.B.: Nekem a filmben a horror működött a legjobban. Szereted a horrorfilmeket? Lehet jó magyar horrort csinálni?

F.B.: Én a művészi igénnyel elkészített horrorfilmekben azokat a pillanatokat szeretem, amikor éppen nincs gore vagy jumpscare, hanem elmerülünk a karakterekben, megismerjük a félelmeiket, viszonyaikat – mindezt a horror sötét tónusában. A horror sokat jelent nekem. Nagyra tartom Stephen Kinget, a Blair Witch Projectet, a The Ringet, a High Tensiont, a Funny Gamest, az Exhibit A-t stb. Viszont fontos: a Jimmy Jaguar nem horrorfilm, nincs benne semmi a kötelező műfaji elemekből. A hangulata viszont sokszor tényleg olyan, mintha az lenne.

K.B.: Milyen volt a forgatás? Nehéz volt gerillataktikákkal filmezni?

F.B.: Soha többet nem fogok no-budget filmet csinálni – ezzel talán mindent elmondtam erről a tapasztalatról.

K.B.: A film egyik csúcspontja a színészi alakítások. Milyen volt velük a munka?

F.B.: Szerintem a Jimmy Jaguárt a színészek miatt érdemes megnézni. Mély, kiforrott alakítások vannak benne, ezzel még azok is egyetértenek, akik nem tudnak mit kezdeni a film egészével. Tojás, a Major Erik által felépített karakter például egészen elképesztő lett. Borzongtunk a forgatáson, pedig tudtuk, hogy „csak” játszik. Jakab Juli háromszor alakul át a filmben – mindháromszor hiteles. Balla Eszter nyomozója is igen erősre sikerült. De a nem színészek – mint például Gulyás Márton, Bánki György, Feldmár András, vagy a kevésbé ismert, de fantasztikus antropológus Főzy Vilma és a szociológus Sík Endre – is megmutatták a bennük rejlő potenciált. Jakab Nóra egészen félelmetes alakítást nyújtott, jelenlétének minden másodpercében érezni a fenyegetettséget és az erőt. És akkor ott van Sólyom Alíz, aki mintha egy másik dimenzióból érkezett volna hozzánk – ő egy igazi nagy felfedezés, komoly szerepet szánok neki a következő filmemben. Persze mindez csak az én véleményem, és lehet, hogy kicsit elfogult vagyok.

K.B.: A kedvenc részem a film atmoszférája volt és az operatőri munka. Mik voltak az elképzeléseid ezekkel kapcsolatban?

F.B.: Ezek valahogy maguktól jöttek. Gyuricza Matyival évek óta dolgozunk együtt, egymásra vagyunk hangolva. Én mint látványtervező igyekeztem olyan helyszíneket, kellékeket találni, amelyekben kialakulhat az a fajta borzongás, ami áthatja a filmet. Ez részemről mindig élvezetes és egyszerű folyamat. Ami itt az igazi horror volt, az a teljes pénztelenség és az ebből fakadó kiszolgáltatottság.

K.B.: A film egész jó áldokumentumfilm. Eredetileg is ez volt a terv? Milyen volt így forgatni?

F.B.: Engem izgat az áldokumentumfilm műfaja. Íróként izgalmas és mély kaland megírni mondjuk egy mélyinterjút vagy kihallgatást. Ilyet mindenképpen szeretnék még majd csinálni.

K.B.: Félelmetes az, hogy az internet és a média szinte mindenből szenzációt csinál, még egy szektából is. Mi a véleményed erről a jelenségről?

F.B.: A szekták mindig is szenzációk voltak, mert szexik, titokzatosak – és ebből fakadóan vonzóak. Szerintem nincs baj a szenzációhajhászással, a média funkciója a szokatlanságok bemutatása a társadalomnak. Ha elveszíti ezt a funkcióját, akkor megszűnik médiának lenni. A kérdés tehát nem a téma, hanem a bemutatás minősége. Ha például egy színésznő öngyilkosságot kísérel meg, arról szerintem lehet és érdemes beszámolni, de csak nagyon óvatosan és felelősségteljesen. Ezt pontossággal, hitelességgel és kellő elmélyültséggel lehet megtenni. Elméleti szinten a legtöbb médiamunkás és orgánum természetesen egyetért ezzel – hiszen mindig mindannyiunknak az a megélése, hogy lelkiismeretes és jó emberek vagyunk. Aztán hogy mi lesz ebből a gyakorlatban, az már egy teljesen más kérdés. Általában kudarc.

K.B.: Mi a véleményed arról, hogy egyre több a független magyar film?

F.B.: Fantasztikusnak tartom, hogy emberek nekiállnak, és minimális vagy akár nulla forrásból kulturális termékeket hoznak létre. A független film igazából ellenkultúra, aminek olyasmi funkciója van, mint a pataknak és a medrének: egyik sem értelmezhető a másik nélkül. Az ellenkultúra jó esetben megtermékenyíti a mainstream kultúrát – sok szempontból ezt teszik a független filmek is. Új utakat fedeznek fel, és a tévutakat is kijelölik. Akik ezzel foglalkoznak, tiszteletet érdemelnek – és nemcsak ők, hanem a környezetük is. Én soha nem tudtam volna elkészíteni a Jimmy Jaguárt a közvetlen környezetem lelki és szellemi támogatása nélkül.