Lelkes Vikória interjúja

Lélek mozgásban, testben őrzött emlékek és a színpadon kiteljesedő vallomás.  Talán így lehetne röviden összefoglalni Uhrik Teodóra pályáját. A Kossuth-díjas táncművész, a Pécsi Balett alapító tagja több mint hat évtizede él a mozdulat és a színház világában. Az idén 65 éves együtteshez kötődő előadás, az Egy áttáncolt élet egyszerre színházi kísérlet, személyes visszatekintés és családi vallomás. Az interjúban a gyermekkori fegyelemről, Eck Imre forradalmi szelleméről, a pálya rövidségéről, a tanítás öröméről, a család és a művészet összefonódásáról, valamint a balett örök jelenidejéről mesél. Szavai mögött ott vibrál mindaz, amiért a táncot „a pillanat művészetének” nevezi.

-Az előadás címe: Egy áttáncolt élet. Amikor először találkozott ezzel a kifejezéssel, milyen érzést hívott elő Önben? 

– Tulajdonképpen mi találtuk ki ezt a kifejezést, nem találkoztam vele korábban. Azért fogalmaztuk meg így, mert idén ünnepli a Pécsi Balett fennállásának 65. évfordulóját. Mindig azt szoktam mondani, hogy én egyfajta híd vagyok az együttes életében: alapító tagként kezdtem, ma pedig ügyvezető igazgatóként dolgozom. Így gyakorlatilag végighidaltam ezt a teljes időszakot, és ha hozzá számoljuk a kilenc évnyi tanulást is, valóban egy áttáncolt élet áll mögöttem. Ráadásul ma is bírom még valamennyire a mozgást. Érdekes számomra az is, hogyan kapcsolódhat össze a szöveg, a zene és a tánc, ez újszerű, de nagyon izgalmas élmény.

– Ez olyan, mint hogyha egy tükröt tartanának Önfelé.

– A szereplők tulajdonképpen az életem különböző időszakait személyesítik meg. Az egyik kollégám a növendékéveimet idézi, egy másik a táncos korszakomat, a férjem pedig önmagát, a páromat jeleníti meg. A lányom képei is megjelennek, a fiam, Iván is szerepelni fog felcsendülő dalaival vagy azzal, hogy elmondja egyik versemet. Az első versem az édesanyámhoz kapcsolódik, furcsa gyermekkori emlékeket idéz fel. Ezeket a régi, a szekrény mélyén őrzött verseimet most újra elővettem. 

Dóra útja a Balettintézet szigorú világában kezdődött, ahol már gyermekkorában megtapasztalta a balett fegyelmének és komplexitásának minden árnyalatát. A fiatalkori fegyelem után a következő nagy sorsfordító találkozás Eck Imrével hozta el a művészi kiteljesedést. Ő volt az, aki új szemlélettel, forradalmi ötletekkel formálta át a magyar balett addigi hagyományait, és akinek vezetésével megszületett a Pécsi Balett. 

-Milyen emléket őriz a Balettintézetben eltöltött gyermekkorról? Volt egy pillanat vagy tanár, aki megmutatta, hogy a tánc több lesz puszta mozgásnál?

– Nagyon szigorú világ volt, szinte olyan, mint egy kis katonai iskola. Délelőtt szakmai óráink voltak, ebéd után iskolai tanítás, este pedig az Operában léptünk fel gyerekszereplőként. Szombaton és vasárnap is ott voltunk, így az egész gyerekkorunkat az iskolában töltöttük. Külső szemmel nehéz elképzelni, milyen bonyolult is a balett. Olyan koordinációs tudást kíván, amit egyetlen sportág sem igényel: egyszerre van jelen a zenei, a társas és a szigorú szabálykövetési összefüggés. Ha például egy lépést teszek, minden testrészemnek más irányba kell fordulnia, miközben mindez szigorúan leszabályozott: a sarok 90 fokban kifelé, a kéz bizonyos tartásban, az ujjak meghatározott módon. Ez a kötöttség XIV. Lajos, a Napkirály udvari táncaiból alakult ki, és vált rendkívül összetett, szinte extrém művészetté. Aztán a 20. század elején a modern tánc forradalma új irányt hozott: a spiccelés és az éteri felemelkedés helyett megjelent a gravitáció, az emberi, földközeli mozdulatok beépítése. Érdekes látni, hogy a balett is folyamatosan változik, ahogy minden művészeti ág, hiszen a művészet mindig a körülöttünk lévő világot tükrözi.

-Mi változott meg Önben Eck Imre hatására? Hogyan vált a tánc az élete sorsává?

– Eck Imre fantasztikus forradalmár volt. Amikor végeztünk a tanulmányainkkal, szakmailag készen álltunk, de még érettségink sem volt, én például mindössze 17 éves voltam. Egy egész évfolyamot „leparancsoltak” Pécsre, így alakult meg a Pécsi Balett. Mi pedig örömmel jöttünk, mert a színház egy olyan szabad világot nyitott meg előttünk, amit addig nem ismertünk. Eck Imre zseniális, rendkívüli tehetség volt. Nem a klasszikus balett volt az erőssége, hanem a színház. Olyan izgalmas és új gondolatokat adott át, amelyeket a tanulmányaink során korábban soha nem hallottunk. Mindig is vallottam, hogy a táncművészet az egyetemes színház része és ezt ő tökéletesen megmutatta. Ez az örökség azóta is velünk él, és igyekszünk tovább őrizni.

– Hogyan fogadta a közönség a Pécsi Balett első előadásait, és miért számítottak ezek úttörőnek a kor balett művészetében?

– A kezdetekben gyakorlatilag semmi sem volt. Budapestről jártak le, hogy megnézzék ezt az izgalmas, újító kísérletet. Itt ugyanis nem tütüben léptünk színpadra, hanem ballonkabátban, és emberi sorsokat jelenítettünk meg. Én mindig azt szoktam mondani, hogy a Pécsi Balett igazi mérföldkő volt, ilyen előtte nem létezett. Ne felejtsük el, hogy akkoriban vasfüggönnyel elzárt országban éltünk, így semmi nem jöhetett be kintről. És ekkor jelent meg egy ember – Eck Imre –, aki rendezői tehetségével valami egészen újat hozott. Az Operában dolgoztak a szülei, ő maga néptáncos háttérből indult, majd az Operában nagy rendezők mellett asszisztensként dolgozott. Innen tanulta meg igazán a színház világát, és ennek hatására alakította ki saját, eredeti elképzeléseit arról, hogyan lehet másképp mesélni a színpadon.

A táncos karrier nem tart örökké. Negyvenkét évesen, a színpadi pálya lezárultával új életszakasz kezdődött: a tanítás. Ez a váltás nem lezárás volt, hanem inkább új ajtó, amelyen keresztül a tudás és tapasztalat más formában élt tovább.

-Mit jelentett az Ön számára a táncos pálya lezárása, és hogyan talált új beteljesülést a tanításban?

– A táncos pálya rövid, nagyjából huszonöt évig tart. Amikor letelt ez az idő, én 42 éves voltam és nyugdíjba kerültem. Akkor adódott számomra a tanítás lehetősége. Húsz éven át vezettem a Pécsi Művészeti Gimnázium tánctagozatát, ami számomra csodálatos élmény volt. Olyan érzés, mintha szembe néztem volna önmagammal: mindazt, amit tanultam, átadhattam a következő generációnak. Nem torolva a saját kellemetlen tapasztalataimat, de megtartva a szigorúságot. Mindig azt mondtam a növendékeknek: „Ez most egy szerződés köztünk. Én szigorú leszek, hogy neked sikerüljön, de ha kell, elviszlek ebédelni is.” Ezek az évek tele vannak számomra gyönyörű emlékekkel. Hozzá kell tennem, hogy ma Magyarország szinte minden nagy táncegyüttesének vezetői az én növendékeim közül kerültek ki. Ez külön büszkeséggel tölt el.

-Hogyan tudott egyszerre táncművész, pedagógus, koreográfus, színésznő és szerző is maradni, mindezt egyetlen életen belül hogyan tudta harmonizálni?

– Számomra a színház és a tánc mindig új kapukat nyitott. Mindig is kíváncsi voltam, és ennek köszönhetően sokféle dologba belefogtam: voltam jelmeztervező, dramaturg, modelliskolát is vezettem. Hihetetlen sok mindenben kipróbáltam magam, ami a mozgáshoz kapcsolódik. Az alap- és középfokú táncoktatás egész rendszerét is én állítottam össze, amikor annak akreditációja napirendre került. Rengeteg mindent csináltam, de soha nem törtetéssel, hanem mindig úgy, hogy ezek a lehetőségek egyszerűen adódtak. Úgy érzem, talán éppen ez a sokszínűség tart ma is életben, hogy ennyi különböző területen kipróbálhattam magam.

-Pályája során a nagy elismerések mellett sok nehézséggel is szembe kellett néznie. Mit tanult ezekből a próbatételekből, és hogyan tudott mindig újra talpra állni?

– Nagyon hosszú és köves utat jártam be. Mindig úgy érzem, hogy a Sorstól vagy a Jóistentől kaptam a lehetőségeket: megkaptam minden díjat, amit csak lehetett, ami önmagában is rendkívüli ajándék. Ugyanakkor sok buktatóm is volt. Sokszor estem el, szó szerint és átvitt értelemben is. Egészségügyi problémák, váratlan betegségek, magánéleti nehézségek kísérték az utam. Mintha újra és újra megráztak volna, hogy ébredjek fel, ne szálljak el. Ebben a furcsa kettősségben éltem és élek ma is: nagyon érzékeny vagyok, szűz jegyűként maximalista, mindent túl komolyan veszek, sokszor túlgondolom a dolgokat. Mégis mindig sikerült tovább lépnem, mert tudtam, hogy az a dolgom: menni tovább.

-Volt-e olyan időszak, amikor a tánc inkább menedék volt az élet elől, és volt-e olyan, amikor inkább szembesítés?

– Hát persze, igen. Természetesen. Az életemben mindig be tudtam sorolni a táncot a feladataim közé. Ha éppen menedéket adott, elfogadtam azt, ha pedig szembesített, akkor is azt mondtam: dolgom van, és ezt el kell végeznem.

A művészet soha nem maradt a színpad falai között: a családi életben is állandóan jelen volt. Gyermekei ezért már korán találkoztak ezzel a világgal.

–Gyermekei művészete hogyan hatott Önre, és milyen érzés számukra ismert, alkotó édesanyaként jelen lenni?

– A fiam a színházban nőtt fel, két hónapos korában már bevittem a próbákra, mert nem volt más lehetőségem. Talán ez is fertőzte meg a színház szeretetével. A lányom is hihetetlenül sokoldalú tehetség. Versei már 18 évesen megjelentek, és akkor eszembe jutott: ha ő képes rá, talán én is megpróbálkozhatom a versírással. Nagyon érdekes, ahogy a gyerekeim művészete visszahat rám. De közben mindig érzem, hogy a szülő egyfajta nyomás is lehet a gyereke életében. Az sem könnyű, ha valakinek „nagyon ismert” anyukája van, aki száguld, állandóan a színpadon él. Ezért igyekeztem mindig vigyázni, hogy ne árnyékoljam be őket, hanem inkább inspiráljam.

-Sokak számára a család a kikapcsolódás a művészetből. Az Ön számára inkább a művészet a család része, vagy a család a művészeté?

– Mi ebben élünk, egyszerűen csak ezt tudom mondani. Talán inkább úgy érzem, hogy a művészet a család része lett. Mindennapjainkba belekeveredik, és ha valaki ilyen fiatal kortól benne van ebben a világban, szerintem soha nem tudja már lerázni magáról. Ez egy örök folyamat. Most még van két évem a balettal kapcsolatban, de utána is szeretnék találni valami értelmes elfoglaltságot, például el tudom képzelni, hogy kórházakban gyerekeknek olvassak fel. Valami, ami egyszerre tart életben, és közben érdekel is.

A balett különlegessége, hogy mindig a jelenhez kötődik: nincs más művészet, amely ennyire a pillanatnak élne. A klasszikus alapok mellett mindig újra és újra meg kell felelni a kor elvárásainak.

-Mit ért pontosan azon, hogy „a balett a pillanat művészete”, és hogyan élte meg ezt a saját pályáján?

– Amikor azt mondom, hogy a balett a pillanat művészete, ezt inkább technikai értelemben értem. Nincs még egy művészeti ág, amely ennyire változna az idők során. A festészetben, az irodalomban vagy a zenében megmaradnak a különböző stílusok: ott van a kubizmus, a szürrealizmus vagy a klasszikus zene, mind megőrizhető, visszanézhető. A balettben azonban a klasszikus forma olyan erős törvényként élt, hogy szükségszerűen ki kellett egészíteni, váltani. Ma is klasszikus balett-tréningre építünk, mert az egyedülálló módon formálja a testet. De az előadás mindig a jelen pillanathoz kötődik: ahhoz, amit az adott korszak közönsége vár, ami a zenében és a világban körülöttünk történik. A klasszikus művek is csodálatosak, de ha egy régi balettet teljes egészében, változtatás nélkül mutatnánk be, lehet, hogy ma unalmasnak hatna. Ezért mondom, hogy a balett minden művészeti ágnál inkább a pillanaté. Egyszerre tükrözi és újraírja a jelent, amelyben megszületik.

-Ha az élete egyetlen mozdulat lenne, milyen lenne az a mozdulat?

– Egy olyan mozdulatsor, amely mindent magában hordoz: kezet, fejet, lábat, az egész testet. Benne lenne egy kis dinamizmus és egy kis lágyság is.

-Mit tanult a csöndből, amikor nem a színpadon, hanem a nézőtéren vagy otthon, egyedül figyelte önmagát?

– Őszintén szólva soha nem szerettem figyelni önmagamat. Mindig csak az elégedetlenségemet láttam. A mi szakmánkban aligha akad olyan táncos, aki teljesen elégedett lenne magával vagy azzal, amit a színpadon csinál. Folyton arról szól a dolog, hogy „nem elég, még nem elég”. A sportban ott vannak a pontos mércék: ha valaki 2,22 métert ugrik, tudja, hogy elérte. Nálunk ilyen nincs. A táncban mindig a kívülről érkező visszajelzés számít: a koreográfus mondja meg, hogy jó-e, vagy sem. Ez az állandó bizonytalanság az egész pályát végigkíséri.

–Ön szerint lehetséges élni művészet nélkül csak nem érdemes. Mit kívánna azoknak, akik még csak most keresik a saját művészi hangjukat vagy útjukat?

– Azt kívánom, hogy legyenek kíváncsiak, ez a legfontosabb. Fontos, hogy ne csak a közvetlen útjukat lássák, hanem a perifériát is: nyissák ki a tenyerüket, érintsék meg a dolgokat, tapasztaljanak minél többet. Ha valaki táncos, attól még nézzen képzőművészetet, hallgasson zenét, legyen barátságban minden művészeti ággal. Én különösen fontosnak tartom a színházi megfogalmazást. Ha a tánc nem kerül színházi formába, akkor puszta mozgásanyag marad és nem biztos, hogy képes üzenetet adni a közönségnek. Számomra mindig ez volt a hitvallás: a tánc akkor teljes, ha színház is van benne.

-Ha egy mondatban össze kellene foglalni az élete üzenetét, amit átadott a pályája során – mi lenne az?

– A táncos pálya rövid, ezért már közben is tovább kell látni: hogyan lehet mindazt, amit megtanultunk, új formákban – a színházban, a mozgás más területein, a tanításban vagy a dramaturgiában – továbbadni és kiteljesíteni.

-Mit tart a legfontosabbnak: hogyan válhat a mozdulat többé puszta szépségnél, hogyan lesz belőle valódi üzenet a közönség számára?

– Nem csupán arról van szó, hogy a mozdulat szép legyen. Sokkal fontosabb az előadói minőség: hogy hogyan tudjuk a táncot valódi közléssé tenni. A testünk önmagában is beszél. Ha kiáltok, te azonnal reagálsz mozdulattal, mert a test kifejező eszköz. A táncban ezt a testbeszédet kell a művészi szintre emelni: tartalmat adni neki, hogy a balett előadás valódi üzenetet hordozzon.

Uhrik Teodóra története egyszerre személyes és egyetemes: egy pálya, amelyben a mozdulat nem pusztán szépség, hanem közlés, üzenet, életforma. A szigorú balettintézeti kezdetektől a Pécsi Balett forradalmi születésén át a tanítás, a család és a színház új útjaiig mindig a kíváncsiság és a továbblépés ereje vitte előre. „Aki nem izgatott a színpad előtt, az amatőr” – mondja ma is, miközben a digitális világ kísértései közepette továbbra is az élő közönség szemének csillogásában hisz. 

-Izgatott az Egy áttáncolt élet előadás miatt?

– Hát aki nem, azt szoktam mondani, hogy aki nem izgatott fellépés előtt az amatőr.

– Szívesen játszik prózai szerepeket is?

– Igen, sokkal jobban élvezem, sőt könnyebbnek is érzem. Tudom, ilyet talán nem illene mondani, de valahogy egészségesebb az egész: komfortosabb, mint amikor az ember a testét teljesen kiforgatja a természetességéből.

– Hogyan látja: a XXI. század digitális világában a balett még mindig vonzó lehet a közönség számára?

– A COVID-időszak ebből a szempontból nagyon tanulságos volt. Az együttes állapotát valahogy fenn kellett tartanunk: videókat küldtünk, tréningeket csináltattunk otthon, sőt azt is kértük a táncosoktól, hogy egy hét alatt készítsenek saját koreográfiát. Előfordult, hogy előadást tartottunk a színházban, de nézők nem jöhettek be, így csak felvételről láthatták. Amikor aztán végre újra igazi közönség elé léptünk, és kimehettem köszönteni a nézőt, fantasztikus érzés volt. Mondtam is akkor: ez kémia. Nem lehet pótolni azt, amikor látom, hogy valakinek csillog a szeme vagy elmosolyodik, és ettől én is boldog vagyok. Ezt a digitális közvetítés soha nem tudja helyettesíteni.

És talán ebben rejlik Uhrik Teodóra művészetének titka: a mozdulat mögötti emberi jelenlétben, abban a pillanatban, amikor a táncos és a közönség szeme összekapcsolódik. Mert a technika, a szigor, a küzdelmek és az évtizedek mind semmit sem érnek, ha nincs ott az a csillogás, amely egyszerre teszi átélhetővé és örökkévalóvá a pillanatot.