Felkiáltójel! Ez fogalmazódott meg halványan olvasás közben és ez a szó, ami szerintem illik Fejes Csenge: Ha a fájdalom diktál és Elveszett ügy című két kisregényére, ami néhány napja jelent meg nyomtatott formában.

Biztos ugyan nem voltam benne, de éreztem, hogy a kisregények valamilyen formában összefüggenek egymással, vagy legalább kapcsolódnak egymáshoz. A végeredmény túlszárnyalta elképzeléseimet. Az ifjú szerző történet építése vagy cselekmény formázása igazán eredeti és profin megtervezett. Ha ez adottság, hát jó helyre került, ha szerzett vagy tanult írói fogás, a legjobb tanítvány lehetett a szerző.

Nem akarok „tőkét kovácsolni” recenziómhoz abból, hogy az író egy 16 éves ifjú hölgy, akinek egy baleset kapcsán megváltozott az élete és az irodalom felé fordult. Úgy érzem sokak örömére lesz még ez az „odafordulás”. Erről hadd idézzem őt: „Rájöttem az írás nem csak menedék, hanem terápia is számomra. Gerincsérült íróként küldetésemnek tekintem, hogy az olvasók betekintést nyerjenek a betegek hihetetlennek tűnő, küzdelmekkel és lemondásokkal teli életébe. Mindemellett megértést szeretnék tanúsítani beteg társaim felé, hogy tudják nincsenek egyedül. Rá kell mutatnunk az egyre növekvő akadályokra az egészségügyünkben és a betegek életében fellépő számunkra hétköznapinak számító nehézségekre.”

Tessék nekem elárulni így ír, vagy beszél egy 16 éves emberke? Ezek a mondatok egy érett, szinte kiforrott író gondolatai. Olyan valakié, aki többet tud az életről, mint a legtöbb ember. Van egy olyan érzésem, hogy a szerző a baleset előtt is kivételes képességekkel rendelkezett, de egy trauma kellett hozzá, hogy ezek a képességek egy gyújtópontba kerüljenek és ennek az eredménye lett a megjelent kötet.

Egy ideig úgy gondoltam, hogy Csenge világa fekete-fehér. Vannak jók és rosszak, eleve gonoszok és született angyalok, az élettől mindent megkapók és örökké alulmaradó küzdők. Nem. Az író a fekete-fehér leírás után árnyal, satíroz, feljavít egy jellemet, vagy romba dönt. Olyan ábrázolásokat alkot, melyeket profi dramaturgok is megirigyelnének.  Úgy gondolom nem titkolja kik alakjai közül a kedvencei, de objektív marad. Ügyesen, plasztikusan lavíroz a lelki szenvedés és a testi gyötrelem ábrázolásával, hogy bemutassa szereplőit. Olyan módon mutatja be a tartós lelki és fizikai fájdalmat, hogy szinte éreztem, mennyire befolyásolja ez a szereplői életminőségét, hangulatát, általános jóllétét.

A gyötrelemmel való szembesülés mindenkire más hatással van. Mindenkinek mást jelent és másképp reagál. Mennyire kimerítő lehet a testi-lelki fájdalom, a szomorúság, a búskomorság, a stressz, a reménytelenség, a meg nem értettség, a kitaszítottság? Mindezekre szinte minden szereplőjén különböző megküzdési technikákat alkalmaz, hogy ezzel a rossz szóösszetétellel éljek. Csenge terápiaként és felkiáltójelként használja az írást. Felkiáltójel van mondatai végén, ha nem is szó szerint.

Tudjuk mennyi beteg ember van a társadalmunkban, sok-sok olyan is, akiknek életminősége összehasonlíthatatlan az átlaggal, ráadásul az átlag is sokat szenved, lelkileg és testileg is. Az átlagember is panaszkodik, gyakran többet, mint kellene, de ki vagyok én, hogy ezt megítéljem, vagy felrójam?

Csenge felkiált! Figyeljünk azokra is, akik a rosszul élő vagy normális és a mindennapokban csak lézengő, vagy csak rossz kedélyű „átlag” életminősége alatt élik életüket. Fájdalommal, testi lelki traumával megbélyegzettként vagy kitaszítottként, megvetettként, elhagyatottként tengetik életüket. Nekik is vannak álmaik, vágyaik, persze ezek a vágyak összehasonlíthatatlanok. Egyeseknek a legújabb IPhone vagy egy Dubai nyaralás a vágyuk, – elnézést a demagógiáért – van egy másik világ, ahol az abban a világban élőknek egy fájdalom mentes éjszaka, vagy egy kiadós futás az elérhetetlen álma. Arról már szólni sem akarok, hogy a társadalom részvétét, tenni akarását, sőt lehetőségeit leképezi, hogy a mindenkori politikai vezetés hogyan bánik az elesettekkel, a gyámolítandókkal, a „másokkal”! A részvét távolságtartással mindenkinek megy, de ha közelebb kell kerülnünk a részvétünk tárgyához, már nem mindig tudunk vele, velük mit kezdeni.

Persze a „sors”, vagy minek is nevezzem fura játéka, hogy egy „gyereknek”, aki leírta gondolatait és átélt már olyan dolgokat, amiket nem kellett volna. Tudnia kéne-e műtétekről, lelki és testi elváltozásokról, elkeseredettségről, szenvedésről, gyötrelemről, életuntságról, kiégésről, lelkifurdalásról, bosszúról, visszafordíthatatlan folyamatokról vagy egyáltalán olyan súlyos betegségekről, amelyekről „normális” ember soha életében, hála égnek nem hall?

A „sors” (csillagzat, rendelés, osztályrész, végzet, karma, etc.-etc.) elképzelhető és gyakran elképzelhetetlen életutakat alkot és oszt szándékolatlanul nekünk embereknek.

Csenge méltósággal viseli és a legjobb megküzdési lehetőséget választotta, mert ahogy fogalmazott az „írás terápia”! Neki pedig az íráshoz kétségbevonhatatlan tehetséget adott az egyszerre áldott és átkozott úgynevezett „sors”.



Varga Ervin
irodalomterapeuta