Képek forrása: imdb.com/facebook.com/handmaidsonhulu

Írta: Kapás-Pányik Barbara 

Mi történne, ha egyik napról a másikra megfosztanának minket a jogainktól és puszta eszközzé válnánk egy embertelen világban? Mi lenne, ha a termékenységi válságot kihasználva elrabolnák a még termékeny nőket és egy totalitárius államban szolgálólányként használnák őket, hogy gyermeket szüljenek az elitnek? Gileád nemcsak a szereplőit tartja feszültségben, hanem a nézőit is sokkolja. Ha szeretnéd újra átélni a disztópikus dráma izgalmait, streameld a záró évad 10 felkavaró epizódját a Maxon.

A sorozat mondanivalója évadról-évadra nagyon erős. Kevés sorozat képes társadalmi és morális kérdéseket egyaránt feszegetve egy olyan könyörtelen tükröt tartani a társadalom elé, mint A szolgálólány meséje. Témája meglehetősen aktuális, s elég nyomasztó párhuzam vonható a sorozat eseményei és a valóság között. Gileád nem egy sanyarú jövőkép, hanem sajnos a jelen felnagyított, könyörtelenebbül lefestett metaforája. Pont ezért hátborzongató, hiszen nemcsak a filmbeli borzalmas dolgok ijesztenek meg minket, hanem a rémisztően ismerős társadalmi folyamatok is. A történet fókuszában még az utolsó évadban is a túlélés és az elnyomó rendszerrel szembeni lázadás áll. 

A záróévad több sebből vérzik – szó szerint is. Bár a sorozat továbbra is súlyos témákat boncolgat, nem minden eleme működik egyformán jól. A 10 epizódra szorított finálé során újra előkerül a sorozatra jellemző, sokszor már túlzásba vitt lassúság. Igaz, mentségére szóljon, hogy ezzel kell előkészíteni a végső konfrontációt – szinte olyan ez, mint egy vihar előtti csend. A tempó aztán végre felgyorsul, de az aránytalanság végig érezhető marad. June mártírszerepének és végtelen lázadásának folyamatosan ismétlése kissé unalmas, de ez a szál már korábban is kezdett kifulladni és az utolsó évad sem tudott újat mutatni benne. A történet ugyanakkor több izgalmas bizonytalanságot is felvet, például a trailer által beharangozott esküvő kapcsán, amely több karakter sorsát kérdőjelezi meg – a feszültség fenntartása tökéletesen működik.Zavaró viszont, hogy az erőszakos jelenetek aránya és súlyozása eltolódik. Egy-egy „egyszerűbb” tett drámaibb hangsúlyt kap, mint a korábbi, sokkal brutálisabb események. Ez a kontraszt zavaró lehet a néző számára, aki már rég túllépett azon, hogy meglepődjön a Gileádban történteken. Felmerül a kérdés: vajon mindig indokolt a nyers brutalitás, vagy néha már csak hatásvadászat? Mindezek ellenére a sorozat atmoszférája, morális súlya és vizuális ereje ezeket a gyengeségeket részben képes kompenzálni.

A 6. évadban jobban megismerhetjük Új-Betlehemet, ami igazán bibliai megnevezése az enyhébb verziójú Gileádnak – az elit szerint egy új, sokkal békésebb és reményteljes világ születésének jelképe. A hatalom által egekig magasztalt, csodálatos természeti környezetben lévő, mézes-mázas ígéretekkel teli Új-Betlehem óriási fejlődés, ahol sikeres reformokat vezettek be egy teokráciában – engedtek a gyeplőn, vérontás nélkül. Hmm, igazán vonzó világ. (Ja, mégsem.) Ennek az új államnak a kommunikációját is ugyanúgy a vallási fundamentalizmus uralja, a bibliai elemek és kifejezések itt is torzított formában jelennek meg, manipulatív eszközként alkalmazva azt a hatalom fenntartására. Az évad során a feszültségek fokozódnak, a karakterek a lehetőségek, a hűség és a túlélés határán egyensúlyoznak. A nézőket is folyamatosan bizonytalanságban tartják anélkül, hogy teljes válaszokat adna a sorozat. A karakterek olyan döntéseket hoznak, amelyek alapvetően meghatározzák a történet további alakulását, s az évad vége tisztán nyitva hagyja a folytatás lehetőségét. June szavaiból is érezhetjük, hogy a történet messze nem ért véget, sőt Janine is határozottan kimondja a kegyetlen valóságot: „Innen nincs kiút.” A záróévad tökéletesen megerősíti, ugyanakkor cáfolja is ezt: nagyon mélyen rejtőznek kiskapuk, csak azokon áthaladni igazán fájdalmas.

Az utolsó epizód előtt a készítők egy igazán drámai fordulatot dobtak be: June egyik legnagyobb veszteségével – egy sorsfordító katasztrófával –, egyidejűleg valami elkezdődik. Fájdalma csendes tanújaként nemcsak egy embert, hanem egy egész világ illúzióját engedi el – és ezzel megindul a változás első hulláma is. Ez az érzelmi fordulópont egyszerre jelent végleges lezárást a főszereplő számára, és egyben a Gileád elleni régóta várt ellenállás kezdetét, a rendszer lebomlásának első moraját. 

A karakterek tökéletesen szemléltetik, mennyire képes megváltoztatni egy ilyen kegyetlen világ az embereket. Mindenki érdekes személyiségjegyeket hordoz, s egyedi túlélési technikát mutat be a történet során. A morális iránytű talán June esetében akadhat ki leginkább, akinek átalakulása radikális, erkölcsileg teljesen ambivalenssé válik: elnyomottból elnyomó lesz. A harcos főszereplő karakterívét logikusan felépítve tálalja elénk a sorozat: a rendszer áldozata, akinek valódi személyiségét a rengeteg átélt trauma és örökös küzdelem szépen lassan eltorzítja. Elisabeth Moss (A láthatatlan ember, A tó tükre, Tündöklő lányok) minden egyes mozzanatával, arckifejezésével, küzdelmével könyörtelenül ábrázolja June gileádi világ iránt érzett gyűlöletét. A hatalmi ambíciók által hajtott Serena Joy bőrébe bújva Yvonne Strahovski (A holnap háborúja, Chuck, Dexter) egy erkölcsileg teljesen kifordított világnézetben megrögzötten hívő karaktert játszik továbbra is. Érdekes flashbackeket láthatunk a múltjából édesapjával, amelyben olyan, mintha lelkiismerete szólítaná őt meg. Karaktere a záró évadban rengeteg meglepetést tartogat, lényegében sosem lehetünk biztosak abban, mit is akar, illetve mit fog csinálni a rendszerben. June és Serena olyanok, mint egy érem két oldala: kettejük egyéni küzdelme nemcsak személyes bosszú vagy hatalmi harc, hanem két ellentétes világnézet ütközése is. A sorozatban erkölcsi ellentétpárként jelennek meg, akik folyamatosan tükröt tartanak egymásnak és a nézőnek is. További érdekes karakterfejlődéseket is láthatunk az utolsó évadban. Lydia néni (Ann Down – Szolgálatkészség, Örökség) cselekedetei nem várt, érdekes fordulatot vesznek, de ott van még Moira (Samira Wiley – Narancs az új fekete, A bébisintér) és Luke (O-T Fagbenle – Az ötödik, Maxxx) is, akik az ellenállás aktív szereplőivé válva bátran felveszik a kesztyűt a hatalommal szemben. Luke a kezdeti csekély jelentőségű szerepét igen fontos kulcsfigurára cserélhette. Nick (Max Minghella – Spirál: Fűrész hagyatéka, Babylon) az évad során egy örökös rejtély marad a néző számára, több részen keresztül bizonytalanul követjük, s izgatottan várjuk, hogy képmutató rendszer-hívő marad-e, és várandós felesége, Rose (Carey Cox – Simlis, Lesbian Miserables) mellett kitart – kényszer hatására –, vagy felvállalja-e igazi érzéseit, s szembeszállva Gileáddal June mellé áll. Új szereplőként befolyásos apósa, Wharton parancsnok (Josh Charles – Holt költők társasága, S.W.A.T.) is a képbe kerül – csak hogy ne legyen túl egyszerű a férfi helyzete –, de végül teljesen egyértelmű választ kaphatunk erre a kényes kérdésre is. Joseph Lawrence parancsnok (Bradley Whitford – Az elnök emberei, Billy Madison – A dilidiák) karakterében nem feltétlen kell csalódnunk, hiszen megismertük már korábbról indítékait, melyek nem változtak. Sorsfordító cselekedetével – mely talán az egyik legfontosabb jelenete az egész évadnak – bebizonyítja, mennyit is ér neki valójában Gileád. Janine (Madeline Brewer – Cam, Te, Tündöklő Lányok) karaktere is érdekes utat jár be, s kapott még egy extra „utazást” az utolsó évadban, nehogy könnyebb legyen a mentálisan már amúgy is teljesen ingatag lány élete. Az utolsó évadra visszatér pár korábbi szereplő is egy-egy jelenet erejéig, illetve June életének egyik meghatározó alakjával is találkozhatunk. 

A sorozat vizuális játéka az utolsó évadban különösen ambivalenssé válik. A klasszikus Gileád egy rémisztően komor atmoszférába varázsol: mintha egy árnyékos réteg fedné be a minimalista színeket, ami hűen megmutatja a szenvedő világot. Ezzel szemben áll Új-Betlehem színvilága, amely szinte szemet gyönyörködtető — bár nem kedveljük ezt az új helyet, vizuálisan teljesen megnyugtató és békességet sugárzó, ahogy azt hirdetik is róla. A sorozatban végtelenül sok kín tárul elénk, amely az évad végére csapódik le igazán erőteljesen. Képtelenség semlegesen nézni: a sok trauma, a lázadások és a forradalom, valamint a meghitt, érzelmes jelenetek mélyen megérintik a nézőt. 

Ez a sorozat nem csak akciókkal sokkol, hanem erkölcsileg is: egy rideg tükör a hit, a hatalom és az emberi élet törékenységéről. Az utolsó évad egyik legnagyobb erőssége, hogy a lelkünket megérintve mély gondolatokat ébreszt bennünk: valódi társadalmi és filozófiai kérdéseket vet fel. Mindezt olyan erőteljes intenzitással teszi, hogy egyszerre válthat ki belőlünk dühöt, megrendülést, sőt akár alapvető morális nézeteinket is megkérdőjelezheti. 

Bár az évad tempója lassú, mégis lényeges fordulatokat, dilemmákat és ellenállásokat hoz felszínre. A végső harc, a forradalom kirobbanása sorsfordító pillanat, és talán épp emiatt sokan klasszikus, katartikus befejezést vártak — ami végül elmaradt. Ez csalódást válthatott ki, különösen azokban, akik egy teljesebb lezárásban reménykedtek.

Bruce Miller, a sorozat showrunnere szerint azonban nem volt céljuk minden szálat teljesen elvarrni – ahogyan a valóságban sem zárul le minden történet világosan vagy megnyugtatóan. A Gileádban vívott harc és annak kimenetele éppen ezt a valósághűséget tükrözi: egy ennyire elnyomó, kegyetlen rendszert nem lehet egyik napról a másikra felszámolni, hatásai akár egy teljes életen át elkísérhetnek minket.

Bár A szolgálólány meséje a 6. évaddal lezárult, a történet a Testamentumok című sorozatban folytatódik majd, amely 15 évvel később veszi fel a fonalat (szintén Margaret Atwood regénye szolgáltatja az alapot, csakúgy, mint az eredeti sorozatnál). Többek között June lányának, Hannah-nak a sorsa, valamint Lydia néni további szerepe is előtérbe kerül majd benne. Bár ígéretesnek tűnik az új sorozat, mégsem csillapítja a hiányérzetemet, amit az eredeti történet elvarratlan szálai hagynak. Több kulcsszereplő sorsa — a jelenlegi információk szerint — nem is kap majd folytatást a spinoffban, ami sok néző számára frusztráló lehet. A nyitva hagyott kérdések, az elmaradt válaszok, és a bizonytalan jövő miatt az ember óhatatlanul is feszültté válik — hiszen várt valamire, amit más formában kapott meg.

Mindezzel együtt a záróévad mégis nyújt érzelmi és morális elégtételt: több karakter megkapja a maga igazságát, és néhány történetszál eljut egyfajta megnyugtató lezáráshoz. A finálé – bár nem ad mindenre választ – szimbolikusan és érzelmileg is méltó: a sorozat képzeletbeli köre bezárul June utolsó epilógusában, a Waterford-házban, ami vizuálisan és narrációban is visszautal az első évadra.
June és Serena többszöri konfrontációja után végül érett, letisztult pontot kap a kapcsolatuk vége – nem drámai katarzissal, hanem inkább csendes beletörődéssel. Másfelől viszont a számos nyitott kérdés és a hiányzó világos konklúzió miatt a befejezés mégis ambivalens élményt hagy maga után: egyszerre érződik méltónak és frusztrálónak.

Az Úr megérlelte a produkciót, ugyanis a Hulu első igazán nagy sikerű sorozatává vált. A díjak és jelölések tömkelege (többek között az Emmy-díjak, a Golden Globe-ok) alátámasztja, hogy a sorozat művészi és szakmai szempontból is kimagasló teljesítményt nyújtott, mindemellett igazán komoly társadalmi párbeszédet volt képes generálni. A szolgálólány meséje nem egy egyszerű, könnyen „emészthető” sorozat, de ettől különleges és fontos. Akik eddig követték a történetet, azoknak a záróévad kihagyhatatlan. Nem ajánlom viszont azoknak, akik érzékenyek az erőszakos vagy traumatikus és brutális jelenetekre. Lelkileg megrázó, sokszor nyomasztó, de mégis valóságos és elgondolkodtató, megmutatja, hogy mennyire fontos szembenézni azzal, amitől a leginkább félünk.A sorozat félelmetesen őszintén mutatja meg, hogyan működik a hatalom, és milyen törékeny a szabadság, főleg a nők jogai. Ha van elég bátorságod végignézni, nem csupán egy egyszerű sorozatot kapsz, hanem egy figyelmeztetést is a világról, amelyben élünk. Ez nem egy könnyed esti kikapcsolódás, amit fáradtan elindítasz egy nehéz nap végén. Ez annál sokkal több, mivel akárhogy is nézzük, nem kifejezetten szórakoztatja, sokkal inkább nyugtalanítja a nézőt. Rengeteg kérdést vet fel és filozofál: vajon meddig hagyjuk, hogy a saját Gileádunk csendben gyökeret verjen körülöttünk? Maga a sorozat fikció, de a történet alapjai mélyen a valóságban gyökereznek. A produkcióhoz Margaret Atwood 1985-ös regénye szolgáltatta az alapot, s az írónő is elismerte, hogy ebben a történetben semmi sem kitaláció: minden, amit a regénye bemutat, már valahol a világban megtörtént. Éppen ezért érdemes elgondolkodni, milyen irányba tart a világunk, és mit tehetünk azért, hogy ne engedjük ezeket a mélyen romboló folyamatokat elhatalmasodni. Mindehhez pedig… áldassék a gyümölcs!