Írta: Trafikant András

Van egy film, amely nemcsak nézni hív, hanem érezni. Sophie Deraspe Pásztorok (Bergers) című munkája nem a szokványos nagyvárosból vidékre költözős sztori – ez egy nyers, őszinte, ugyanakkor lélekemelő utazás a francia Alpok szívébe. Egy olyan történet, amelyben a csend is beszél, a hegyek moraja pedig a főszereplő lelkének visszhangja lesz.

A film főhőse, Mathyas, kiégett reklámszakemberként búcsút int a montreáli neonfényeknek, és juhpásztornak áll. De ez nem idilli menekülés – ez kemény fizikai és lelki munka, ahol minden reggel a hóval borított legelőn kezdődik, és minden este a farkasok üvöltésével ér véget. Deraspe rendezése ezt a folyamatot olyan érzékletesen és együttérzéssel mutatja be, hogy szinte érezzük a friss hegyi levegőt, a lábszárig érő harmatot, a rideg magányt – és a csendek közötti felismeréseket.

A Pásztorok nem tűzijáték – de mégis felkavaró. Mert miközben elképesztő vizuális gazdagsággal ábrázolja a természet vad szépségét, valójában az ember belső világáról beszél. Hogy mi történik akkor, ha kiszállunk a mókuskerékből, és ott találjuk magunkat szemben önmagunkkal – minden póz, minden címke, minden wifi nélkül. És hogy mennyire nem romantikus ez a folyamat. A filmben nincsenek szépítések: van fáradtság, vér, hideg, kiábrándultság – de van valami ősi, ösztönös, megtisztító is, ami ezek mögött rejlik.

Félix-Antoine Duval elképesztő átéléssel formálja meg Mathyast: városi emberből lesz hegyekkel dacoló pásztor, miközben belül is végbemegy egy csendes, de elementáris átalakulás. Mellette Solène Rigot érzékeny alakítása teszi teljessé a képet – kettőjük dinamikája lassan, de annál mélyebben bontakozik ki.

A Pásztorok erőssége, hogy nem mesélni akar a pásztoréletről – hanem átélhetővé tenni. A valós juhászok jelenléte, a nyers táj, az időjárás kiszámíthatatlansága mind-mind olyan intenzív valósággal hatnak, amit ritkán látni filmvásznon. Ez nem dokumentumfilm, mégis olyan, mintha az lenne – miközben költői is. Deraspe bravúrosan egyensúlyoz a dokumentarista hitelesség és a lírai filmnyelv között.

Persze, a film tempója lassabb, szemlélődőbb – de ez nem hátrány, hanem része az élménynek. Egyfajta ellenállás a rohanó világ ellen. Nem minden pillanata feszült vagy fordulatos, de minden képkockája érzelemmel és gondolattal van tele. És amikor elérkezik a befejezés, az hirtelen csapódik be, akár egy lavina – megállít, és hosszú percekig nem enged el.

A Pásztorok nem akar mindenkihez szólni – de aki beengedi magába, azt mélyen megérinti. Ez a film a természet és az ember kapcsolatáról mesél, a visszatérésről, az újrakezdésről – és arról a csendről, ahol néha jobban halljuk a saját hangunkat. Ez a film nem harsány, nem látványosan drámai – de épp ettől válik értékessé: halk szavú, mégis erőteljes üzenetet hordoz a lassítás, a csend és az újrakezdés lehetőségéről.