Szána Miklós kritikája

Nem tudom ki, hogy van vele, de én nagyon szeretem az olasz embereket. Tetszik az élethez való hozzáállásuk, a mentalitásuk és hogy folyton árad belőlük az energia. A nagyrészt igencsak egykedvű emberek között sétálva Budapesten mindig üdítő látvány kiszúrni egy beszéd közben éppen hevesen gesztikuláló olaszt. Az ember akaratlanul is elmosolyodik. Csakúgy, mint egy jó olasz filmen, amely tele van életkedvvel, humorral, szenvedéllyel és persze jó színésznőkkel. A Drágakövek című olasz film pedig pont ilyen. A sajtóvetítésén jártunk.

Az Olaszországban tavaly közvetlenül karácsony előtt bemutatott és több mint 2,1 millió embert a mozikba csábító film egy hangulatos közös étkezéssel veszi kezdetét, ahol 18 ismert színésznő üli körbe a szépen megterített hosszú asztalt. Az egyetlen férfi pedig maga a film rendezője, Ferzan Özpetek, aki egy nőkről szóló film készítésére szánta el magát. Ezzel kapcsolatban pedig meghívta a jelenlévőket, akik közül korábban már mindenkivel dolgozott együtt. Néhány humoros jelenet és a felszolgált tészta elfogyasztása után a színésznők a film forgatókönyvét kezdik el olvasni, amikor is ugrunk egyet az időben. Napjainkból egészen az 1970- es évek Rómájáig, ahol a merőben eltérő személyiségű két Canova nővér ( Alberta és Gabriella ) egy híres szabóságot működtetnek. A szalonba pedig fontos megrendelés érkezik egy nagyszabású, 18. században játszódó filmhez. Ezért mindenki rögtön munkához is lát, hiszen a feladat sok, határidő pedig szorít.

A feszített tempó és a sokszor konfliktusoktól sem mentes munka közben megismerjük a szabóság női tagjait közelebbről is. Betekintést nyerünk otthoni problémákba (erőszakos férj, pénzhiány, kamasz gyerek), múltbéli szerelmi szálakba, vagy akár titkos munkahelyi románcokba is. Ha pedig ez nem lenne elég, a sok munka közepette egy új lány érkezik a szalonba, bújkál egy kisfiú, mert az anyukája nem tudja másra bízni, a varrodában pedig nem lehet gyerek, illetve tüntetésről jövet itt talál menedéket egy fiatal lány is, akiről később amikor megtalálják kiderül, hogy van tehetsége a szakmához. Egyszóval, a szabóságban zajlik az élet.

Az olasz filmhez méltó pezsgő mindennapok, a dráma és a humor mellett a film talán egyik legfontosabb üzenete a női összetartozás. Hogy nincs olyan, hogy én, csak mi. Hiszen, ahogy a filmben is elhangzik; a nők olyanok mint a hangyák. Önmagukban lehet néha kevesek, de ha összetartanak akkor sok mindenre képesek lehetnek. Legyen az akár egy nagyszabású ruha utolsó pillanatban való elkészítése, szerelmi bánat feldolgozása, vagy egy bántalmazó kapcsolatból való kilépés.

A Drágakövek (Diamanti) összességében egy nagyon jó film, remek színészi alakításokkal, amelyek nem csak külön-külön egyediek, hanem egyben is nagyon jól muzsikálnak. A film jelmezei, ruhái nagyon szépek. Ötletes a film eleje és szerintem a film lezárása is nagyon frappánsra sikerült. A 135 perces alkotás elsőre kicsit soknak tűnhet, de a film végig fenntartja a figyelmet és a több mint két óra hamar elrepül. Szóval erre sem lehet panasz. Illetve még, amit fontos kiemelni, hogy az elhangzó zenék nagyon jók és ízlésesen vannak elhelyezve a filmben, ami plusz töltetet ad néhány amúgy is remek jelenetnek. Ami talán egy kis kritika lehet, hogy a férfi szereplők abszolút súlytalanok a filmben, de azt hiszem ebben az esetben ez érthető. Hiszen ez egy elsősorban nőkről szóló film. Tökéletesre szabva!

A Drágakövek című olasz vígjáték, filmdráma június 19-től megtekinthető a mozikban!