Kelet-magyarországi Hungarorealizmus, munkanélküliség, alkohol, reménytelenség. Az örömszikra Végend életében csupán a futball a Loupe társulat „Az éjjel soha nem érhet véget” című darabjában. Főhősünk, Lóri (Samudovszky Adrián) csodacsatárból a kitörés szimbóluma lesz, amikor a Fradi próbajátékra hívja. Saját és környezete terhét keresztként viszi a legendás gyepre. Vajon el is bírja ezt?

A kritika a darab cselekményének egy részét is elárulja – Spoiler alert!

Vékony falakon átszűrődő üvöltések

A színházi játék olyan papírvékony fal az érzelmek, a leírt történet és köztünk…

Végend lakói nem rejtik komplex intrikák és absztrakt önkifejezések rétegei alá az érzelmeiket. A hazafele menet velünk tartó rejtvényt nem a miértekben kell keresni, hanem abban, hogy hogy reagálunk, hogyan dolgozzuk fel azt útravalónkat.

Itt van például Lóri nevelőapja (Bánki Gergely) egészségét és pénzét is feláldozva dolgozott új családjáért és Lóriért, de a zsákutcába jutás, a kenyérkeresés büszkeségének és az elismerésnek a hiánya dühkitörésekig szorítja. Lóri anyja (Stefanovics Angéla) aggódó, szorongó, egyetlen megmaradt fia miatt, főleg amióta az apa börtönben ül. Lóri párja (Trill Beatrix) a közös jövőjükért, függetlenségükért szorít. Vagy az edző (Znamenák István), aki mint megtudjuk felülről csúszott le, de reméli a visszatérést a vele oly hidegen bánt világba.

Különösen ütős eleme a darabnak, hogy itt nem valami királyi udvar protokollokba csomagolt gúnyai az eszközök, hanem a pia, a lökdösődés, az üvöltés. Nyers, a nézőtér levegőjét remegtető kitörések, amik ismerve a settinget, a karakterek történeteit nagyon hitelesek és érthetőek. Nem fogták vissza a színészek a hangjukat és a csapkodásokat, ott ültünk a sörgőzben és haragban velük együtt.

A fantasztikus színészi teljesítmény mellett mindenképpen beszélni kell pár technikai megoldásról: a vetített falak gyorsan átrajzolták a díszletet, kreatívan használták fel az élő videófelvételeket (pl. szelfi kameraként). A színészek nem bujkálnak: ha át kell öltözni, néha előttünk alakulnak át egy másik szereplővé a gyors szünetben.

Ismétlődő minták és terhek

A feldolgozandó üzenet, amit magaddal viszel az utcára a benned hordozott és örökölt traumákról is szól. Jól mutatja a történet univerzalitását, hogy lehetett volna Lóri séf, aki a vidéki sütödéből kap egy lehetőséget a belvárosban vagy sakkjátékos, festő, balerina, mindegy. Bár valóban a foci volt a legjobb példa, de a koncepciót sok más történettel el tudtam volna képzelni.

A lényeg, hogy rabja volt a helyzetének, a feldolgozatlan küzdelmeinek, a ráaggatott terheknek, rabja volt a céljainak, amelyek ebből a szenvedésből születtek, és elpattantak a cél előtt. Gondosan körbejárjuk a kitörés, felemelkedés, bukás és megbékélés útját a főhős és az őt kísérők szemén keresztül.

Látjuk, hogy kikre számíthatunk ezen az úton, kik, mit és miért akarnak tőlünk. Mennyit érnek a tanácsaik, a segítségük és mit cipelnek ők maguk. A színészek intenzíven átadták magukat a mélypontoknak és a csúcspontoknak egyaránt. Olyan érzelmeket és helyzeteket bontanak ki előttünk, és olyan nyers emberi arccal, beleéléssel, amelyeket mind megérthetünk.

Mi a kitörés a beragadt életedből? Ledobni a traumákat? Nem marcangolni magad a múlt miatt? Elengedni az aggódást? Másokban látni a reményt a magad reménytelenségében? Visszajutni oda, ahonnan már kitagadtak? Szorítani az álmot magadhoz, ameddig ki nem facsartad? A választ – vagy egy választ – a jegyvásárlás után kapsz.

Játsszák: Bánki Gergely, Samudovszky Adrián, Stefanovics Angéla, Znamenák István, Trill Beatrix
Díszlettervező: Szolnoki Minna
Jelmeztervező: Kaszás Nina
Zeneszerző: Koroknay András, Szendrey-Nagy Olivér
Fény- és vetítéstervező: Mohácsi Júlia
Dramaturg konzulens: Fehér Boldizsár
A rendező munkatársa: Birkenstock Rebeka
Rendező: Horváth János Antal